A Varázslatos Parker 61

A legtöbb, más tollgyártó céghez hasonlóan a Parker is évtizedekig dolgozott a tökéletes töltőrendszer megtalálásán, és amikor 1956-ban végre bemutatták a Parker 61 tollat, az valóban olyan volt, mintha egy másik világból érkezett volna, ahogyan azt kezdetben reklámozták. Sok közös vonása volt az akkoriban uralkodó Parker 51-es töltőtollal, de vékonyabb volt, és ami a legfontosabb, önmagát töltötte. Senki sem tudta, hogyan működik, de működött.

Bővebben: A Varázslatos Parker 61

A töltőtolltintákról (II/II)

A közelmúltban a töltőtolltinták piacán a színes tinták kínálatának bővülése volt jellemző, a Diamine, Lamy, Parker, Herbin és a többiek sokféle színt kínálnak. Nem ajánlott azonban különböző színű tintát keverni a "személyes szín" létrehozása érdekében, mivel az egyes tinták pH-értéke eltérő lehet, ami idővel kifakulást eredményezhet. Ezért ajánlott a tollakat a színváltások között meleg vízben (kb testhőfok) átöblíteni. Számos gyártó, például a francia J.Herbin, illatosított tintákat is kínál. Ez a technológia, bár szórakoztató, általában nem nyújt tartós illatot azon a helyiségen túl, ahol a romantikus levél íródott, valószínűleg az illatok tartósságának növeléséhez szükséges kémiai összetevők magas költségei miatt. Ezért ebben az esetben ajánlatos a papírt befújni (lehetőleg az írás előtt, és ne azt az oldalát, ahová írtunk). Van olyan levelem, ami 1993 óta őrzi az illatát.

Bővebben: A töltőtoll tinta

A tintákról (I/II)

Az alábbiakban a töltőtoll egyik lényegi eleméről, a tintáról lesz szó. Töltőtollunk kiválasztása mellett igen lényeges a jó tinta megtalálása. Elsősorban a színe szerint történik a választás, de nem lényegtelen szempont az sem, hogy az adott tinta milyen összetevőkkel rendelkezik, milyen tulajdonságokkal bír. Sajnos a kémiai ismereteket nem sikerült átadni a líceumban (gyorsan hozzáteszem, átvenni sem volt nagy szándék bennem), pedig a kémiai paraméterek a tintának igen fontos elemei. De bízom benne, sikerül új ismeretekkel gazdagítanom a kedves olvasót.

Bővebben: A tolltinta

Egy mítosz margójára:
Az irídium hegyről
(ami nem is irídium)

Smithson Tennant nevéhez fűződik az irídium felfedezése, miközben 1804-ben a platinaércet vizsgálták. 1834-ben John Isaac Hawkins kifejlesztette az irídium első kereskedelmi felhasználását. Hawkins olyan kemény anyag után kutatott, hogy olyan tollhegyeket képezzen, amelyek ismételt használat után nem kopnak vagy törnek el. Miután hallott az új elem tulajdonságairól, megszerzett egy kis irídiumtartalmú fémet Tennant kollégájától, William Wollastontól, és elkezdte gyártani az első irídium hegyű arany tollakat. A használatuk nem tartott sokáig. A mai tollhegyek már nem tartalmaznak irídiumot.

Bővebben: A nem létező irídium hegy