Kosztolányi Dezső: Ember és világ
Töltőtollam halálára

Egy augusztusi napon vettem, még a békében, pontosan harmincegy esztendeje. 
Emlékezem, fehér nyári ruhát viseltem akkor, rozsdabarna nyakkendőt s amíg hazafelé mentem az alkonyaiban, megnyúlt árnyékom elrajzoltan és valószínűtlenül libegett előttem az aszfalton, a lilás párázat porában. Zsebemben pedig ott nyugodott az új töltőtoll, papírtokjában, vattába ágyazva, mint csecsemő a bölcsőjében. 
Alighogy hazaértem, kicsomagoltam, odafektettem jobb hüvelykujjam és nagy ujjam közé, ahhoz az íróbütyökhöz, mely hivatásom egyetlen maradandó kitüntetése, emléke és testi rendellenessége. Barátkoztam vele. Vonalakat húzogattam, lefirkáltam többször egymás után a nevemet, azt a tizenhárom betűt, mely szerencsétlen számával születésem óta szerencsésen jellemez engem magam és a világ előtt. Olyan volt ez, mint holmi bemutatkozás. A töltőtoll tudomásul vette, hogy így hívnak s kezesen rajzolta személyiségem fogalmi jegyét vékony és mégis árnyalt betűivel. Szoktattam magam a töltőtollhoz s a töltőtollat magamhoz. Boldog pillanatok voltak. Ekkor barátkoztunk össze. 
Csakhamar beláttam, hogy soha még gyár nem gyártott olyan töltőtollat, mely annyira megfelelt volna idegrendszeremnek, vérem lüktetésének, lélegzetvételemnek, mint ez. Minden időben egy tucat töltőtollat tartogattam a fiókomban merő idegességből, hogy ha írás közben elfáradnék az egyikkel, akkor egy másikat vehessek elő s váltott lovakkal érkezzem a célhoz. De a többiekkel már egyáltalán nem törődtem. Állandóan ezt használtam. Vele írtam meg öt regényemet, többszáz versemet, elbeszélésemet, cikkemet és sokezer levelemet, de ezt kaptam kezembe akkor is, amikor aláírásomat kérték figyelmes gyűjtők, vagy az adóintések kevésbbé figyelmes kézbesítői. Annyira egyek voltunk, hogy nem is tudtuk, ki dolgozik: ő-e, vagy én. 


Bővebben: Kosztolányi Dezső: Ember és világ (töltőtollam halálára) - 1913