A legtöbb, más tollgyártó céghez hasonlóan a Parker is évtizedekig dolgozott a tökéletes töltőrendszer megtalálásán, és amikor 1956-ban végre bemutatták a Parker 61 tollat, az valóban olyan volt, mintha egy másik világból érkezett volna, ahogyan azt kezdetben reklámozták. Sok közös vonása volt az akkoriban uralkodó Parker 51-es töltőtollal, de vékonyabb volt, és ami a legfontosabb, önmagát töltötte. Senki sem tudta, hogyan működik, de működött.
A közelmúltban a töltőtolltinták piacán a színes tinták kínálatának bővülése volt jellemző, a Diamine, Lamy, Parker, Herbin és a többiek sokféle színt kínálnak. Nem ajánlott azonban különböző színű tintát keverni a "személyes szín" létrehozása érdekében, mivel az egyes tinták pH-értéke eltérő lehet, ami idővel kifakulást eredményezhet. Ezért ajánlott a tollakat a színváltások között meleg vízben (kb testhőfok) átöblíteni. Számos gyártó, például a francia J.Herbin, illatosított tintákat is kínál. Ez a technológia, bár szórakoztató, általában nem nyújt tartós illatot azon a helyiségen túl, ahol a romantikus levél íródott, valószínűleg az illatok tartósságának növeléséhez szükséges kémiai összetevők magas költségei miatt. Ezért ebben az esetben ajánlatos a papírt befújni (lehetőleg az írás előtt, és ne azt az oldalát, ahová írtunk). Van olyan levelem, ami 1993 óta őrzi az illatát.
Az alábbiakban a töltőtoll egyik lényegi eleméről, a tintáról lesz szó. Töltőtollunk kiválasztása mellett igen lényeges a jó tinta megtalálása. Elsősorban a színe szerint történik a választás, de nem lényegtelen szempont az sem, hogy az adott tinta milyen összetevőkkel rendelkezik, milyen tulajdonságokkal bír. Sajnos a kémiai ismereteket nem sikerült átadni a líceumban (gyorsan hozzáteszem, átvenni sem volt nagy szándék bennem), pedig a kémiai paraméterek a tintának igen fontos elemei. De bízom benne, sikerül új ismeretekkel gazdagítanom a kedves olvasót.
Egy mítosz margójára: Az irídium hegyről (ami nem is irídium)
Smithson Tennant nevéhez fűződik az irídium felfedezése, miközben 1804-ben a platinaércet vizsgálták. 1834-ben John Isaac Hawkins kifejlesztette az irídium első kereskedelmi felhasználását. Hawkins olyan kemény anyag után kutatott, hogy olyan tollhegyeket képezzen, amelyek ismételt használat után nem kopnak vagy törnek el. Miután hallott az új elem tulajdonságairól, megszerzett egy kis irídiumtartalmú fémet Tennant kollégájától, William Wollastontól, és elkezdte gyártani az első irídium hegyű arany tollakat. A használatuk nem tartott sokáig. A mai tollhegyek már nem tartalmaznak irídiumot.
Budafok-Tétényben él Magyarország töltőtoll-restaurátora, akit a miniszterelnök is fogadott Tálas Tünde interjúja
Szűcs Tamással Budafok központjában, a Spiller cukrászdában találkoztunk, ahova elhozta a töltőtollkészletének legkisebb és legnagyobb darabját. Riportunkban az ország egyetlen tollrestaurátorát mutatjuk be, aki saját maga fotózza antik tollait, amelyek szerelése közben esztétikai kérdésekről, az élet elvont dolgairól elmélkedhet. Statisztikailag nincs adat arra, hogy a lakosság hány százaléka használ töltőtollat, de az nagy bizonyossággal kijelenthető, hogy használói főleg az értelmiségi réteget képviselik, ezért ne csodálkozzunk azon, ha az ország egyetlen töltőtoll-restaurátora antik tollal ajándékozza meg az ország miniszterelnökét és még II. Erzsébet brit királynővel is levelezést kezdeményez.
