Carlos Luiz Zafón: A szél árnyéka (részlet)

Carlos Ruiz Zafón 1964 szeptember 25-én született Barcelonában. 10 évesen kezdett írni. A regényírás mellett forgatókönyíróként és az El País, valamint a La Vanguardia című spanyol napilapoknak dolgozott. 2001-ben jelentette meg első, felnőtteknek szóló regényét La sombra del viento címmel (A szél árnyéka). E regény részletének a főszereplője egy Montblanc Meisterstück töltőtoll. 

Gyerekkoromban volt idő, amikor író szerettem volna lenni, és regényes életre vágytam, bizonyára azért, mert könyvek és könyvkereskedők közt nevelkedtem. Írói álmaimat - azon kívül, hogy mindössze ötéves voltam, amikor még minden olyan varázslatosan egyszerűnek tűnik - az a csodálatosan megmunkált, míves darab is táplálta, amely egy töltőtollüzlet kirakatában foglalt helyet, az Anselmo Clavé utcában, közvetlenül a Katonai Kormányzóság épülete mögött.

Rajongásom tárgya, egy pompás, fekete töltőtoll — isten tudja hány apró, finom díszítéssel, metszéssel a szárán — úgy uralta a kirakatot, akár egy koronaékszer. A toll hegye önmagában is csodálatra méltó alkotás volt: káprázatos arany- és ezüstberakások, barokkos cirádák ékesítették, s úgy ragyogott, mint az alexandriai világítótorony. Amikor apámmal sétálni mentünk, addig nyaggattam, amíg el nem vitt a kirakathoz. Apám azt mondogatta, hogy ehhez hasonló tolla csak egy császárnak lehet. Ami engem illet, a lelkem mélyén meg voltam róla győződve, hogy efféle csodaszerszámmal a regénytől az enciklopédiáig bármit meg lehet írni, talán még olyan leveleket is, amelyek nincsenek alárendelve a posta korlátolt lehetőségeinek. Gyermeki ártatlanságomban azt hittem, hogy mindaz, amit ezzel a tollal írnék, a világon bárhová eljutna, még arra a felfoghatatlan helyre is, ahová apám szerint anyám távozott, és ahonnan soha többé nem is tér vissza.

Egy szép napon fogtuk magunkat, és bementünk a boltba, hogy a kirakatban tündöklő különleges portéka iránt érdeklődjünk. Kiderült, hogy a töltőtollak királynőjéről van szó, egy sorszámmal ellátott Montblanc Meisterstück termékről, amely eredetileg Victor Hugo tulajdona volt, legalábbis ezt állította az eladó ünnepélyes áhítattal a hangjában. Ebből az arany tollhegyből fakadt A nyomorultak kézirata — tudtuk meg.
— Mint a Vichy Catalán gyöngyöző cseppjei a Caldas-forrásból — szavalta az eladó.
Elmesélte, hogy egy párizsi gyűjtőtől szerezte a tollat, aki személyesen adta át neki, és biztosította a darab szárma;l ásá nak hitelességéről.
— Na és, mennyibe kerül egy ilyen becses jószág, ha szabad kérdeznem? — érdeklődött apám.

Apámnak már az összeg puszta említésére is kifutott a vér az arcából, én viszont addigra már testestől-lelkestől meg voltam babonázva. Az eladó, mintha fizikaprofesszoroknak nézett volna bennünket, valami érthetetlen zagyvaságot zúdított ránk a nemesfémötvözetekről és a távol-keleti zománcokról, valamint a dugattyúk és a közlekedőedények forradalmi elméletéről, amely már az ismeretlen teuton tudománynak is része volt, majd az írástechnológia fejlődésének dicső vezér-fonalává vált. Mentségére legyen mondva: noha lerítt rólunk, hogy lyukas a zsebünk, hagyta, hogy annyiszor fogjuk meg a tollat, ahányszor csak akarjuk, sőt még tintával is feltöltötte a kedvünkért, majd pergamenszerű papírt hozott, hogy arra kanyarítsam a nevem, s így, Victor Hugo nyomdokain indulhassak el az írói pályán. Aztán fogta a tollat, egy kendővel felitatta róla a tintát, és visszahelyezte tiszteletbeli trónusára.

— Talán majd máskor — makogta alig hallhatóan apám.
Az utcára lépve szelíden elmagyarázta, hogy mi nem engedhetünk meg magunknak egy ilyen drága holmit. A könyvesboltunk bevétele éppen arra elég, hogy eltartsuk belőle magunkat, s én jó iskolába járhassak. Hugo mester Montblanc tollának még várnia kell. Nem válaszoltam, de leolvashatta arcomról a csalódottságot.
— Tudod mit? — ajánlotta. — Ha majd olyan nagy leszel, hogy írni tanulsz, visszajövünk, és megvesszük azt a tollat.
— És ha addigra elviszik előlünk?
— Ezt nem veszi meg senki, nekem elhiheted. Ám ha mégis, akkor majd megkérjük a mi aranykezű don Federicónkat, hogy készítsen egyet.

Don Federico, könyvesboltunk alkalmi vendége a környék órásmestere volt, s aligha akadt nála illedelmesebb, udvariasabb teremtmény a nyugati féltekén. Kézügyességének többmérföldes körzetben híre kelt, a Ribera-negyedtől egészen a Ninot piacig. Másfajta híre is volt, ám korántsem olyan becses, mint a fenti: azt rebesgették róla, hogy erotikus von-zalmat táplál a szép testű, züllött ifjak iránt, és előszeretettel öltözik nőnek, például Estrellita Castrónak, a híres spanyol énekesnőnek.
— És ha don Federico arany keze mással lesz elfoglalva?

Apám gyanakodva vonta fel a szemöldökét, mint aki attól tart, hogy a rosszindulatú szóbeszéd megrontotta az ártatlanságomat. 
— Don Federico minden német szerkentyűhöz ért valamicskét. Szükség esetén akár egy Volkswagent is össze tudna eszkábálni. Egyébként utána kellene nézni, használtak-e már töltőtollat Victor Hugo idejében. Lehet, hogy csak mese az egész.

Apám jól ismert szkepticizmusa megrendített. Én szóról szóra elhittem a toll történetét, bár azt sem vettem volna rossz néven, ha don Federico bütyköl nekem egy hozzá hasonlót. Így legalább lett volna időm a Victor Hugóhoz méltó magaslatokra hágni. Szerencsémre apámnak igaza lett: a Montblanc még évekig ott pompázott a kirakatban, mi pedig minden szombat délelőtt elzarándokoltunk hozzá. 

— Még mindig ott van — mondogattam áhítattal.
— Terád vár — válaszolta ilyenkor apám.
— Tudja, hogy egyszer a tiéd lesz, és mesterművet alkotsz vele.
— Én levelet akarok vele írni. A mamának. Hogy ne érezze magát olyan egyedül.

Apám rezzenéstelen arccal nézett a szemembe. 
— A mama nincs egyedül, Daniel. A Jóistennel van. És velünk is, csak mi nem látjuk őt.
Ilyesmiről prédikált az iskolában Vicente atya is, egy élemedett korú jezsuita pap, aki kezét-lábát törve igyekezett beavatni bennünket a világ rejtelmeibe — a gramofontól a fogfájásig —, s magyarázatait Máté evangéliumából vett idézetekkel támasztotta alá. Csakhogy apám szájából olyan valószínűtlenül hangzott az egész, hogy gyanakodni kezdtem. 

— De Istennek miért van rá szüksége?
— Nem tudom. Egy nap, ha majd találkozunk vele, megkérdezzük tőle.
Egy idő után lemondtam a levélírásról, és azt gondoltam, hogy ha már így áll a dolog, mégiscsak hasznosabb lenne mindjárt a nagy művel kezdeni az írást. Mivel tollam nem volt, egy apámtól kölcsönvett kettes Staedtler ceruzával firkáltam tele az irkámat. A történet, hogy, hogy nem, egy töltőtollról szólt, ami kísértetiesen hasonlított a kirakatbélire, ráadásul varázsereje volt. Jobban mondva egykori tulajdonosának, egy szerencsétlen regényírónak a szelleme lakozott benne, akinek az éhség és a hideg oltotta ki az életét. A toll egy diák kezébe került, aki papírra vetette az író utolsó, befejezetlen művét. Nem emlékszem, honnan vettem vagy loptam az ötletet, de annyi szent, hogy soha többé nem jutott eszembe ehhez hasonló. De amint szavakba akartam önteni a témát, csütörtököt mondott a tudásom. Üresen kongtak a mondataim, képi fordulataim pedig azokra a lábfürdőreklámokra emlékeztettek amelyek akkoriban a villamosmegállókban díszelegtek. A ceruzában láttam kudarcom okát, és egyre jobban vágyakoztam a tollra, mert biztos voltam benne, hogy annak birtokában igazi íróvá válhatnék. Apám aggodalommal vegyes büszkeséggel figyelte sikertelen küzdelmemet. 

— Na, hogy áll a regényed, Daniel?
— Nem tudom. Ha megvolna a tollam, jobban boldogulnék.
Apám úgy gondolta, ilyesfajta kifogás csak egy jövendőbeli írónak juthat az eszébe.
— Írd csak tovább, ne csüggedj! Mire az első műved elkészül, megveszem neked a tollat.
— Megígéred?
Apám válaszul elmosolyodott, ahogyan szokott. Szerencséjére írói ambícióim hamar lelohadtak, s már csak megszokásból beszéltünk róluk. Ehhez az is hozzájárult, hogy felfedeztem a mechanikus játékokat és azokat a bádogszerkentyűket, amelyeket a Los Encantes piacon lehetett kapni, a mi pénztárcánkhoz szabott áron. A gyermeki lelkesedés olyan ingatag, akár a hűtlen szerető. Nekem sem kellett sok, egy idő után már csak a felhúzható autók és hajók érdekeltek. Nem kérleltem többé az apámat, hogy látogassunk el Victor Hugo tollához, s ő sem erőltette a dolgot. Olyan volt az egész, mint egy szertefoszló álom, apámról azonban a mai napig annak a sovány embernek a képét őrzöm az emlékezetemben, aki viseltes, lógó ruhát, elnyűtt kalapot hordott (az utóbbit használtan vette a Condal utcában, hét pezetáért), s aki nem engedhette meg magának, hogy megvegyen egy nyavalyás, drága tollat, aminek semmi haszna nem volt, bár a fia számára a mindenséget jelentette volna.

A szél árnyéka; ford. Vajdics Anikó; Palatinus, Bp., 2005

Carlos Luiz Zafón

Carlos Luiz Zafónról bővebben (Wikipédia)

 

Hírlevél

x