Óda a töltőtollamhoz

Anne frank naplóbejegyzése, 1943. november 11.

Anne Frank naplója a holokauszt egyik legismertebb személyes tanúságtétele lett. Az 1943. november 11-re keltezett bejegyzésben, melyet magyar nyelven itt olvashat elsőként, szeretett töltőtollát búcsúztatja: egy gyermekkori ajándékot, amely az írásban és a rejtőzködés éveiben is elkísérte. A töltőtolláról írt néhány sora utólag egészen megrázó, keserű történelmi próféciává vált.

Anne Frank (1929–1945) német születésű zsidó lány volt, aki 1942 és 1944 között családjával Amszterdamban rejtőzött a náci üldöztetés elől. Naplójában a bezártság mindennapjai mellett gondolatait, félelmeit és írói terveit is megörökítette. Anne Frank 1945 februárjában vagy márciusában hunyt el a bergen-belseni koncentrációs táborban, a táborban tomboló kiütéses tífusz (hastífusz) járvány következtében, alig néhány héttel a tábor felszabadítása előtt. A halottakat – köztük Annét és nővérét, Margótot is – a tábor területén lévő hatalmas, jeltelen tömegsírokba temették el.

Kedves Kitty!

Éppen most jutott eszembe egy jó cím ehhez a fejezethez:

Óda a töltőtollamhoz. In memoriam.

A töltőtollam mindig becses kincsem volt. Nagyra tartottam, főként a vastag hegye miatt, mert igazán szépen csak vastag töltőtollheggyel tudok írni. A töltőtollam igen hosszú és érdekes tolléletet élt; ezt szeretném röviden elmesélni.

Kilencéves voltam, amikor a töltőtollam egy csomagban, vattába burkolva, „érték nélküli árumintaként” megérkezett a távoli Aachenből, ahol a nagymamám, a kedves ajándékozó lakott. Influenzásan feküdtem az ágyban, miközben a februári szél süvített a ház körül. A pompás töltőtoll piros bőrtokban lapult, és rögtön megmutattam valamennyi barátnőmnek. Én, Anne Frank, egy töltőtoll büszke tulajdonosa!

Tízéves koromban már magammal vihettem az iskolába, és a tanító néni valóban megengedte, hogy vele írjak.
Tizenegy évesen azonban újra el kellett tennem a kincsemet, mert a hatodik osztály tanító nénije csak iskolai mártogatós tollat és tintatartót engedélyezett íróeszközként.
Amikor tizenkét éves lettem, és a Zsidó Líceumba kerültem, a töltőtollam külön megtiszteltetésként új tokot kapott. Ebben egy ceruza is elfért, és sokkal komolyabbnak hatott, mert cipzárral záródott.
Tizenhárom évesen a töltőtoll is velem jött a Hátsó traktusba, ahol együtt száguldottunk végig számtalan naplón és más íráson.
Tizennégy éves voltam; ez volt az utolsó év, amelyet a töltőtollam velem együtt megélt, és most…

Péntek délután volt, öt óra után. Kijöttem a kis szobámból, és le akartam ülni az asztalhoz írni, de határozottan félretoltak: helyet kellett adnom Margot-nak és apának, akik a latint gyakorolták. A töltőtoll használatlanul az asztalon maradt, tulajdonosa pedig sóhajtva beérte az asztal egy egészen kis sarkával, és babot kezdett dörzsölni.
A „babdörzsölés” nálunk azt jelenti, hogy a penészes barna babszemeket igyekszünk újra rendbe hozni.
Háromnegyed hatkor felsöpörtem a padlót, és a szemetet a rossz babszemekkel együtt egy újságpapírra tettem, majd a kályhába dobtam. Hatalmas láng csapott fel, és nagyszerűnek találtam, hogy ettől magához tért az addig éppen csak pislákoló kályha. Újra nyugalom lett, a latinosok odébbálltak, én pedig leültem az asztalhoz, hogy hozzáfogjak a tervezett íráshoz. De bárhol kerestem, a töltőtollam sehol sem volt. Újra kerestem, Margot is kereste, anya is kereste, apa is kereste, Dussel is kereste, de a toll nyomtalanul eltűnt.

„Lehet, hogy a babbal együtt a kályhába került” — vetette fel Margot.
„Ugyan, dehogy!” — feleltem.
Amikor azonban estére sem került elő, mindannyian arra jutottunk, hogy elégett, annál is inkább, mert a celluloid rendkívül hevesen ég.
És valóban, a szomorú feltevés beigazolódott: másnap reggel, amikor apa kitisztította a kályhát, a hamu között megtalálta a klipszet, amellyel a töltőtollat rögzíteni szokták. Az arany tollhegynek viszont semmi nyoma nem volt.
„Biztosan odasült valamelyik téglához” — vélte apa.
Egyetlen vigaszom maradt, bár elég sovány: a töltőtollamat elhamvasztották — éppen úgy, ahogy egyszer majd én is szeretném!

A te Anne-od.

Kifejezések.
Az „érték nélküli áruminta” korabeli postai megjelölés; nem azt jelenti, hogy a toll értéktelen volt.
A „Hátsó traktus” a család amszterdami búvóhelyének neve, hollandul Het Achterhuis.
Dussel a naplóban Fritz Pfeffer neve.

A szövegváltozatról.
A bejegyzés magyar fordítása az alább hivatkozott, 1947-es Het Achterhuis holland szövegét követi. A bekezdések az olvashatóság érdekében lett tagolva. Az Anne Frank Ház kutatási adatbázisa szerint ebből az időszakból az eredeti naplófüzet nem maradt fenn; a történet Anne később átdolgozott, B jelű változatában szerepel.

Források. Anne Frank: Het Achterhuis — holland szöveg, 53–54. PDF-oldal; Anne Frank Ház — a naplófüzetek és a töltőtollas bejegyzés; Anne Frank Ház — életrajz.
Szűcs Tamás / 2026. november 11.