A pillangó tolla

/töltőtoll történet/

Az alábbi sztori egy elkószált töltőtollról szól, valós eseményeken alapszik. Évekkel ezelőtt egy filmes pályázatra írtam, de sajnálattal közölték... és már el is felejtettem, amikor véletlenül rátaláltam egy törlésre szánt mappámban. A kép éjáj, bulváros fűszerezéssel.

Vonalasról hívnak. Közvéleményt, vagy a zsebemben pénzt kutató, rosszabb esetben hivatalos hang keres ilyen számról. Felveszem. Fontoskodó, széles ajaknyílású jjjónapot a vonal végén. Rendkívül fontos helyről, rendkívül fontos vezető fontoskodó titkárnője egy rendkívül fontos töltőtoll javítását rendeli meg. Főnöke leejtette, vagyis inkább leesett, épp a hegyére koppant, karcol. Nagyon kellemetlen eset, mindennapi használatban van, különben is fontos családi örökség, sürgős, szíveskedjek igyekezni majd vele, a felár nem marad el, küldik a futárt.

Alig fél óra, csengetnek, nyakkendős, csillogó mandzsettagombbal mosolyog a kopasz sofőr, biccentünk egymásnak, diszkrét mozdulattal diszkrét borítékot kapok. A borítékból tekintélyt parancsoló platina ragyog rám. A hegye kissé kajla lett, a gravitáció jó barátom, összedolgozunk. Mikroszkóp alatt helyreáll a tökéletesség, húzok pár megnyugtató vonalat. Másnap ismét csengetnek, minden mozdulat ismétlődik, köszön, köszönök, egy laposabb borítékot kapok cserébe a tollért. Bontatlanul elteszem. Jutalomjáték.

Pár hónappal később egy barna női hang keres, lenne itt neki egy írószere, biztosan érdekel. Egy barátja hagyta nála, nézzem meg, nem járok rosszul. Felírom a címet, megkér, hatra menjek, később dolga lesz. Ha odaérek, villantsak kettőt a kapura, majd hajtsak be. Időre ráfordulok a fekete bejáratra, a kamerába villantok kettőt, és már nyílik is a széles kapu. Nagy udvar, üveggel fedett. A ház ablakaiból vörös fények sóhajtoznak. Egy pad előtt vár a lány, neccharisnya, mini szoknya. Munkaeszközök. Vékony, hosszú ultralájt cigarettát szív energiaitallal. A határozott rúzs kissé eltakarja az arcának finom vonalait. Zavartan mosolyog, kezét felém nyújtja, félreértem, nyújtom én is. Tenyerében, a karmokba hajló büntető körmök között villan a platina. Nadrágból kiesett, lepedőbe felejtett, párnából kihullott toll. Mennyit kér? - kérdem. Ezér? - és már mondja a valódi ár töredékét. Talán egy rövid gyönyörre se lenne elég. Nem alkuszom, kifizetem.

Hazahajtok, a műhelyemben átvizsgálom, a toll hibátlan, az írás folytonos, megnyugtató vonalakat húzok Mnemosyne lapjaira, majd másnap kikeresem a vonalas számot, küldeném a gazdájához. Az ismert jjjónapot hang köszönt, kérem a nagyon fontos embert, de a tűzfal egyirányú. Megkér, részletezzem, mit szeretnék, csak indokolt üzenetet továbbít. Jelzem, a tollát szeretném visszaadni a gazdájának. A fontoskodó hang figyelmeztet, hogy az már visszakerült, miféle tollról van szó? Rövidre zárom, legyen szíves átadni a főnökének, hogy a tolla nálam van, küldheti a mandzsettásat.

Aznap este ismeretlen számról kíván zavart hang jó estét. A tulajdonos. Hallotta, hogy milyen szerencsés fordulat, ki tudja, hol tűnt el, hehe, ha nem gond, pár perc múlva eljön érte, fontos toll, családi örökség. Nem sokkal később a közeli parkolóból hív, szíveskedjek ott átadni, fekete nagy autó lesz. Átsétálok. Előre nyitja az ajtót, hűvös elegancia és fás fejillat fogad a sötétített ablakok között. Rövid lesz, jelzi, és átad egy borítékot. Cinkosan mosolyog, ebben a hallgatás ára is benne van!
- Ez az Ön tolla? – kérdezem.
- Persze! Családi örökség, megismerem. Hol találta?
- Egy kurvától vettem, az ágy mellett találta.
A férfi átveszi a tollat, forgatja elpirult arccal.
- Valóban. Lehet, hogy mégsem az enyém. Kizárt. – aztán hozzáteszi – De akkor megvásárolom!
- Kösz, inkább megtartom! – és már csapódik az autó ajtaja.

Szűcs Tamás / 2026.02.