Örökkévalósággal írni
Beszélgetés Szilágyi Ákossal
Két töltőtoll javítása kapcsán volt alkalmam Szilágyi Ákos József Attila- és Babérkoszorú-díjas költővel beszélgetni többek között a létezésről, az egóról, az AI-korszakról, valamint lélek és test karbantartásáról.
- Nemrég jelent meg Artisjus-díjat kapott versesköteted, az Elvégre, és abban van egy Kafka- idézet: „Ez a verkli csak egy nótát tud, de azt az örökkévalóság tekeri személyesen.” Az idézet találkozik a tolladdal, hiszen annak, amit javításra hoztál hozzám, ETHERNO a neve, ami időtlent, örökkévalót jelent. Bemelegítő kérdés: mit gondolsz az örökkévalóságról?
- Őfelsége Chatgpt, akitől én is egyre gyakrabban kérdezek, az ilyen kérdésekre általában a kérdés dicséretével szokta kezdeni: micsoda remek kérdés, már alig vártam, hogy valaki feltegye és válaszolhassak rá. Nyilván most is ezzel kezdené, de csak mert nem érzékelheti a benne bujkáló ironikus felhangot, hogy ugyanis ez volna a „bemelegítő kérdés”. Még tovább mélyíti az örökkévalóságra irányuló kérdésedben bujkáló iróniát, hogy apropója egy múlt század eleji szecessziósan díszített, aranyburkolatú toll márkaneve: „Eterno”. Az arany ugyanis a szecessziós szimbolizmusban nem a pompáról és a gazdagságról szól, az arany a szín fölötti szín, nincs ilyen a szín a színskálán, úgyhogy eleve az érzékek fölötti, a transzcendens örökkévalósággal van kapcsolatban. Ezért arany az ikonok háttere is: a kép, az alakok, a jelenet mintha az örökkévalóságból, a nem-teremtett, isteni fényből lépne elő, ezt a fényt szimbolizálja az arany. Az arany választja el az igazi, az időtlen realitást az időbelitől, a látszólagostól, a mulandó anyagi realitástól. Hozzátenném még: a szecesszió aranya az aranykorra, a Földi Paradicsom boldog örökkévalóságára utal, de – az ikonnal ellentétben − már nem vallási, hanem esztétikai értelemben.
Amikor Dosztojevszkij azt mondja, hogy „a szépség fogja megváltani a világot”, akkor ő ezen még vallási szépséget, ontológiai szépséget, az Istenember szépségét érti, nem az esztétikai tetszésben létrejövő szépséget, hanem a vallási hitben eleven transzcendens szépséget. Persze, a hit már Dosztojevszkij számára sem evidencia, nem választható adottság, amibe beleszületünk, mint az anyanyelvbe. Ő is egyike azoknak a nagy moderneknek – Kierkegaard vagy Baudelaire − , akik a vallásit, a hitet választják, keresik, akarják, gyötrődve, hit és hitetlenség, menny és pokol között hányódva. Ez adja regényei egyszerre felemelő és nyugtalanító vallási pátoszát. A szecesszió tisztán esztétikai szépsége, a felszín művészi formaszépsége már csak halovány visszfénye a vallási szépségnek: stilizálás, szép szőttes, amit ráterítenek a formátlan, rút, sivár környezetre – a nagyváros „óriságépére”, az ipari tájra, a közlekedési eszközökre, a házakra, a gépekre, a prózai mindennapi világ ornamentális elváltoztatása színes szőttesekkel, tapétákkal, keleti szőnyegekkel, díszes tokokba bújtatása, aranyba burkolása. Itt már az arany nem a vallási örökkévalóság színek fölötti színe, hanem a sivár valóság esztétikai megszépítéséé.
A szecesszió művésze olyan, mint legendabeli Mídász király: minden, amihez hozzáér, arannyá változik keze nyomán, az egészen mindennapi használati tárgyak is, mint ez az igazi aranylemezzel burkolt Eterno-toll, amit vagy negyven éve örököltem, de azóta csak forgattam, nézegettem, nem gondoltam volna, hogy valaha még írni fog. Számomra valóságos kis csoda, hogy – miután lassan évszázados álmából Te életre keltetted – most már nemcsak gyönyörködni lehet benne, hanem írni is lehet vele! Írni az örökkévalósággal…
- De a Kafka-idézetben mintha nem egészen erről a örökkévalóságról lenne szó.
- Tényleg nem, sem vallási, sem esztétikai értelemben. Egy másfajta örökkévalóság is létezik ugyanis. A pokoli, a negatív, a „rossz” örökkévalóság. Az abszurd létezés, a világ mint taposómalom örökkévalósága. Az egyhelyben topogás, a senyvedés örökkévalósága. A vallási hit világában is megvan ez az rossz örökkévalóság, mélyen a föld alá helyezve. Az ókori görög hitvilágban ez az Alvilág, a Tartarosz Hádésszal. A judaizmusban a Seol, ahol árnnyá vált holtak tengődnek léttelenül örökké, a kereszténységben pedig a Pokol, a Sátánnal, ahol az elkárhozott lelkek senyvednek.
A vallási világállapot múltán azonban a Pokol is varázstalanodott, az Alvilág úgyszólván felköltözött e világba: maga az emberi létezés vált abszurd tengődéssé, értelmetlen senyvedéssé a vallási hitet vesztett emberi tudatban: minden nap felkelni, egyik lábat tenni a másik után, munkába menni, enni, inni, hazamenni, ágyba bújni és így minden egyes nap, örökkön-örökké, pontosabban életfogytig, ami persze halálfogytigként is értelmezhető.
Szóval, az az örökkévalóság ott, Kafkánál a létezés abszurditásának verklijét tekeri egy Istentől elhagyott világban, helyesebben fogalmazva: egy Istenre vonatkoztatottságát elvesztett világban. Ez az Istenre vonatkoztatottság most már nem világállapot, hanem tudatállapot. Akiben megvan, megmaradt vagy kialakult a hit képessége, szerencsésnek mondható, akiben nem, az a szerencsétlen tudat. Kafka, ahogy általában az huszadik századi egzisztencialisták – írók, költők, filozófusok – számára a „kárhozat” maga a világba születés, a Pokol pedig nem az örök büntetésre Isten által létrehozott „zárt hely”, hanem maga a létezésbe zártság, „a” világ, ahová az egyes ember belevettetik, és ahol menthetetlenül és megválthatatlanul létezni kell. A létezés a büntetés, de egy bűn nélküli büntetés, ezért is abszurd.
Elég talán Samuel Beckett olyan darabjaira gondolni, mint a Godot-ra várva. Vagy ahogy Albert Camus híres esszéjében a mindig újra visszaguruló sziklát nap mint nap újra a hegytetőre visszahengergető Szüsziphosz mítoszában fedi fel az emberi létezés abszurditását, az egyetlen filozófiai kérdésnek pedig az öngyilkosságot – a vallási hitben a legnagyobb bűnt! − nevezi: lenni vagy nem lenni. Ha az örökkévalóság elvesztette vonatkozását Istenre, a transzcendenciára, akkor pokollá válik. Ha „Isten halott”, ahogy azt Nietzsche Nevetséges Embere kiáltja világgá a Vidám Tudomány című könyvében, és ez a mondat áll a modernitás poklának kapuján, akkor minden megengedett, és akkor az ember nem a Messiásra vár, a Felkentre, a Megváltóra, aki eltörli az időt és vele a halált is, hanem a kivégzésre, a megváltó halálra.
Az élet voltaképpen nem más − Vlagyimir Nabokov parabola-regényének címét idézve −, mint Meghívás kivégzésre. A szabadulás nem az idő fogságából, hanem a létezés fogságából szabadulás.
- Szembeállítható-e szerinted valami evvel az abszurd tudattal? Lehetséges-e egyáltalán egy „Istentől elhagyott világban” élni és embernek maradni? .
- Azt gondolom, nemcsak lehetséges, de most már csak így lehetséges emberhez méltó módon élni. Voltaképpen ez ugyanaz a kérdés, ami az egyes ember szintjén a kamaszkor kezdetén felmerül: lehetséges-e szülők nélkül, a szülőkről leválva, a szülőktől elhagyatva élni? Lehetséges, de csak akkor ha megszűnünk gyerekek lenni, kilábalunk a gyerekkorból, meglett emberek, felnőttek leszünk, akik nagyon is megőrizhetik magukban a gyermekit, ahogy a modernitás embere is megőrizheti magában a gyermekded, a feltétlen hit bolondságát. Annál is inkább, mivel ez a kilábalás a gyermekkorból, a szülői gyámságból, a teremtményi függésből egyáltalán nem Isten ellen való, sőt, a Biblia Istene újra meg újra meg is parancsolja ezt: legyetek olyanok, mint én; legyetek szentek, mint én; legyetek Istenhez hasonlatosak, de ezeknek a felszólításoknak, kérleléseknek, parancsoknak a címzettje nem az egyes ember Egó-ja, hanem szellemi személyisége.
Az Egó is istenülhet, csak negatív értelemben, ami diabolizálódást, sátánizálódást jelent, ennek összes világromboló, emberpusztító következményével. Amikor a Biblia Istene azt mondja, legyetek olyanok, mint én, legyetek szentek, ezt azt jelenti, hogy válasszátok el magatokat, személyiségeteket az Egótól, emelkedjetek az állati létezés szintje fölé, szűnjön meg számotokra a halál hatalma, az idő fogsága, létezzetek, mint én. Ez felszólítás és bíztatás az Egó-nál süket fülekre talál, csak felnőtt, öntudatos személyiség képes válaszolni rá, éspedig végességét, halandóságát fordítva szembe az idővel, lebontva a lehetőségek végső határáig az Egó-t és személyiséggé, „meglett emberré” formálva magát.
József Attila zseniális éleslátással mutatott rá Eszmélet című bölcseleti költeménye végső summázatában arra, mit és hogyan lehet szembeszegezni egy Istentől elhagyott világ abszurditásával: a meglett ember személyes egzisztenciáját. Hadd idézzem ezt nyolc sort, mert olyan ez, mint a hitvallás, a meglett ember alapvetése: „Az meglett ember, akinek// szívében nincs se anyja, apja,// ki tudja, hogy az életet // halálra ráadásul kapja// s mint talált tárgyat visszaadja – bármikor – ezért őrzi meg,// ki nem istene és nem papja// se magának, sem senkinek.” A meglett ember nem szorul rá az üdvígéret vigaszára, a képzelt egekre, de az abszurd vigasztalanságára sem: az életet, saját létezését pedig Isten nélkül is ajándékként, ráadásként, profán csodaként ismeri fel, a szakadatlan nemlétezés fundamentumán.
Ugyanebből, hogy senki nem fog örökké élni, hogy nincs másik élet, hogy mindenki mindenképpen meg fog halni, csakis ebből lehet most már alapot formálni az erkölcs számára, megint József Attilát idézve: „Mért legyek én tisztességes, kiterítenek úgyis? Mért ne legyek tisztességes, kiterítenek úgyis.” A két hexameter között csak ez a kis „ne” tagadószócska a különbség. De ez vízválasztó két világ között: az egyik az, amelyben minden megengedett, ha Isten többé nincsen, a másik az, amelyben az isteni törvényt épp a halandó, a magára maradt, de felnőtté vált ember tartja érvényben. Az Egó-ember abból, hogy úgyis meg fog halni, mint mindenki más, azt a következtetést vonja le, hogy akkor mit számít, agyonverem-e, megkárosítom-e, megrágalmazom-e felebarátomat vagy a közösségemet, az érett, a meglett személyiség pedig ugyanebből ennek ellenkezőjét: ha így is úgy is meg kell halnom, akkor már miért ne inkább tisztességben haljak meg. Az Egónak nincs lelkiismerete, a személyiségnek van. Egy varázstalanodott, vallásilag alaptalanná vált világállapotban erre az egyetlen kis „tagadószócskára” – „ne” − lehet csak alapozni az erkölcsi törvényt.
De ezen az új, egzisztenciális erkölcsi alapvetésen kívül, van itt még két másik ellenállási lehetőség, ami szintén meglett embert, az Egó igájából kiszabadult személyiséget kíván. Az egyik esztétikai, a másik metafizikai. A számomra különösen fontos esztétikait így foglalnám össze: a vallási világállapot összes érvényét, erejét, varázsát vesztett kategóriája, mítosza, képzete, fogalma, évezredek vallási kulturális emlékezete, hagyománya és tapasztalata mostantól az egész világ számára csak esztétikailag tartható érvényben, ahogy annyi minden más, ami már nincsen.
Az idő által elnyelt, eltűnt, elveszett − gyerekkor, ifjúkor, helyek és helyzetek, a szerelem, halottaink, szívünknek kedves korok és emberek − a művészi formában esztétikai módon élnek tovább, velünk vannak, köztünk vannak, érvényben vannak. De az „Isten halála” nyomán abszurddá vált létezés tudatával, az Egó elszabadulásával és ámokfutásával szembeszegezhető egy metafizikai felismerés is, mégpedig a Van misztériuma. Hogy miért van ez az egész megnevezhetetlen, fölfoghatatlan, kezdet és vég nélküli, időtlen és határtalan valami, és miért nem inkább nincsen semmi. Wittgenstein ezt a Van-t nevezte az egyetlen igazi misztériumnak. A hívő Pilinszky pedig úgy fogalmaz, hogy – szó szerint idézem − „a titok nem az, hogy a világ van, hanem, hogy a van van”.
Ez az a pont, ahol a tételes vallási hit és hit nélküli metafizikai gondolkodás találkoznak. De hiszen már Mózesnek is, mikor nevét tudakolta, Isten úgy nyilatkoztatta ki magát, mint „Van”-t: ehje asher ehje – vagyok a Van. Krisztus-ikonokon is a Megváltó fejét övező keresztes dicsfényben ennek az ószövetségi kinyilatkoztatásnak a görög megfelelője olvasható: Ho Ón. Vagyis: az aki Van.
- De ebben a gondolatkörben, úgy tűnik, csak a magad és a körülötted lévő világ valóságáról beszélhetsz, nem?
- Igen, de a Van, még ha nem is transzcendensen Istenként fogom fel, nem a hit köt össze vele, hanem a gondolkodás, szóval, a Van akkor sem „körülöttem levő” valami rajtam kívül, rajtam túl levő. Még a vallási világállapot transzcendens, vagyis e világ túl levő Istene is valamiképp benne volt az emberben, a liturgiában, a szent részesülésben, a koinóniában vagy communióban pedig, amikor az eucharisztikus adományokat a hívő magához veszi, kifejezetten közösségre lépett Istennel. Hát igen, gondolatilag, fogalmi úton vagy kontempláció útján a Van-nal ez nemigen lehetséges.
De hit nélkül is lehetséges felfogni, hogy a Van mint Van, felfoghatatlan misztérium. Hogy minden létező, élőlény és holt dolog, állat és ember ezáltal van, létezik, Heidegger fordulatát idézve: a létező benne áll a Létben. Tulajdonképpen a Lét misztériumáról van szó. És ebben a misztériumban, mert értelménél fogva képes fogalmat alkotni róla, hit nélkül, vagy ahogy – Kant nevezi − az ész salto mortalé-ja nélkül is részesülhet az ember. Persze, nem az Egó, annak nincs értelme, csak megy előre, mint a tank, vakon, hogy felfalja az egész világot, hanem a meglett ember, a személyiség.
Kicsit olyan a viszony köztük, mint Shakespeare drámájában, a Viharban Prospero, a varázsló szigetén Caliban és Ariel között. Minden emberben ott van mindkettő, csak az a kérdés, milyen arányban. Melyik győzi le a másikat benne. Mondjuk, a hatalom emberében mindig az Egó, vagyis Caliban győz. Ezért is kell a lehető legtávolabb tartani magunkat tőle, úgy tekinteni a hatalom embereire, ahogy Simone Weil, ez a világi misztikus tanácsolja: mintha nem emberek lennének, hanem dolgok. Az Egó mindig élet- és világellenes. Az Egó az a valami az egyes emberben, ami kívül van a Léten, a „nem van”, maga a nem-lét, a fekete lyuk az ember-kozmoszban.
A Léttel, a Van-nal szemben erőtlen ugyan, de ahhoz elég erős, hogy vonzáskörébe vonja és végső esetben magába is szippantsa az egyes embert, elnyelje személyiséget, öntudatát, azt a bizonyos angyali értelmet, amely az emberi lényt Istenhez teszi hasonlatossá. Amióta a homo sapiens megjelent a Földön, ez mindenkor így volt, de ma a hatalom és a fogyasztás totalizálódása ott tart, hogy az Egó már az egész emberkozmoszt elnyeléssel fenyegeti a Földön.
- A van és a nincs, lét és nemlét kérdése írásaidban is intenzíven foglalkoztat az én-nel összefüggésben. Míg nyugaton a nemlétezés képzete szorongással jár, keleten vigaszként és célként számolnak az ellobbanással. Mennyire sikerült lebontanod az Én-t, és szorongat-e az ellobbanás képzete?
- Szívesebben nevezem Egó-nak, mert a magyarban ez az Én-nél negatív csengésű szó. De ugyanarról beszélünk. Talán nem is lebontás ez, inkább összezsugorítás: icire-picire. Valamennyi Én-t, azt hiszem, még egy buddhista szerzetesnek vagy Assissi Szent Ferencnek is el kellett tudni viselni magában. Az összezsugorítás tehát nem megsemmisítést jelent, abból csak újabb bajok származhatnak, hanem uralást, megzabolázást, láncon tartást.
Az Én-t Pascal, egy kifejezetten nyugati, bár az ortodox keleti világban is nagyra tartott gondolkodó, gyűlöletesnek nevezi. Gyűlöletes az Én, mert a világ közepének képzeli magát, igazi zsarnokként lép fel, mindenkit, az összes többi Én-t szolgájává akar tenni. Ez minden Én-re vonatkozik. Mindegyik ellensége, irigye, zsarnoka a többinek. Ez az alapállás tetszik nekem, már-már a keleti atyákat, az ortodox szerzeteseket idézi. Talán ezzel is összefügg Pascal későbbi misztikus fordulata. Ez az én „éntelenítési” programom is.
Nincs itt valami ellentmondás? Azt mondom én éntelenitem magam. Csakhogy az előző mondatban az én − és ezért jobb, ha Egó-t mondunk − pusztán grammatikai „én”, amely nem rám mint személyre, hanem mint beszélőre vonatkozik. Egyszerűen bizonyos esetekben még a magyar nyelv sem engedi meg – az indoeurópai nyelekről nem is beszélve −, hogy beszélőként elhagyjam azt, hogy „én”. Ez inkább amolyan árnyék- én. Az Egó ártatlan vagy semleges kivetülése a nyelvben. Ennyi „én” maradhat mindenkiben. Az Én-t, ahogy már mondtam, nem lenullázni, megsemmisíteni kell, hanem pórázon tartani, nem engedni hatalomra kerülni, trónra ülni a személyiségben.
Abban teljesen igazad van, hogy a megszűnéstől való félelem, a „haláltól” való szorongás annál erősebb, minél inkább az Én uralja a személyiséget. Márpedig a nyugati kultúrában ez volt és még inkább ez a helyzet ma, amikor valamiképpen szinte az egész világ nyugatosodik, a szónak most már nem civilizációs, kulturális, szellemi, hanem termelői-fogyasztói értelmében. Helyesebb lenne talán azt mondani: a kalkulatív, a tudományos-technikai és a bürokratikus racionalitás Nyugatról kiinduló totalizálódása következtében az egész világ – Max Weber szép szavával – varázstalanodott: „Entzauberung der Welt”.
Mármost ahol az ember-kozmosz az Én fekete napja körül forog, tehát Nyugaton, ott nagyon is érthető a fokozott szorongás a megszűnéstől, a végtől, a haláltól. Az Én ugyanis tényleg semmivé válik, még vallási értelemben is, sőt, vallási értelemben aztán igazán. Az Én az az utolsó „tövis”, amit a halál mintegy kihúz a személyiségből. Minél kisebb ez a „tövis” a személyiségben, annál kevésbé számít a halál, a személyiség ugyanis nem hal meg, köztünk marad, együtt marad velünk, él tovább az őt mindenkivel összefűző emberi viszonyok szövevényes világában.
Amikor valaki meghal, a testi halállal csak az Én-je − az a szörnyű Egó – semmisül meg, vagyis a nemlét, a semmi válik semmivé. Az „éntelenné” vált személyiség viszont nem semmisül meg, sőt, akkor válik igazán, létezése teljességében láhatóvá, ki is valójában ő, akin nem fog a halál, legalábbis addig, amíg az emberi kozmosz, ez a szellemi kozmosz létezik.
A lényeg az, hogy személyiség és Én kettő, nem egy, a személyiség a Köztesben van – közöttünk van, velünk van, bennünk van −, az Én ezzel szemben magában, elszigelten, szemben mindennel és mindenkivel. A nemlét csak rá vonatkozik. Ha az Én szűrét sikerült kitenni – mondjuk így – a személyiség házából, akkor azzal a halál szűrét is kitettük. Ismeretes, hogy az egyetemes, vagyis katolikus és ortodox kereszténység – az 1054-es egyházszakadásig ez egyet jelent, nem kettőt – kultikus központja a jeruzsálemi Szent Sír, a sziklasír, amely azonban üres.
Mármost a nyugati kereszténység számára ez a halott Jézus sírhelye, szent hely, mert érintésereklye, a keleti kereszténység számára viszont a Feltámadás helye, a „Halál halálának” helye. A megtestesülés katolikus dogmája szerint az abszolút szellemi, láthatatlan Ige- Isten – a Szentháromság második személye, a Fiú-Isten – inkarnálódik, ölt „hústestet” Jézus Krisztus személyében. Ebben a személyben – görögül proszópon – az isteni és az emberi természet keveredés nélkül, szétválaszthatatlanul egyesül. Oda akarok kilyukadni, hogy épp ezért az Istenember személyi valósága – és ezzel megint visszatérünk a valláshoz – szinte tökéletesen „éntelen”. Ez a záloga a feltámadásnak, azaz a halál legyőzésének. Jézus nem általában, nem Istenként, hanem személyében támad föl, személyén nem fog a halál.
Ezzel az evangéliumi hivatkozással csak azt akarom mondani, hogy bárki, aki hitének köszönhetően vagy hit nélkül, eljutott személyisége „éntelenítésében” egy bizonyos szintig, nem szorong a haláltól, mert az Én-jét szünteti meg, nem személyiségét. Az Én véget ér, szétpattan, mint a buborék. Ha van valami, ami szembeállítható a Léttel, a Van-nal, az igazi realitással, akkor ez az igazi realitással nem rendelkező Egó, ami csak a Sátán másik neve, hiszen teológiai értelemben a Gonosz, a ponérosz is nemlétező: mé Ón.
De az, hogy nemlét, hogy nemlétező nem azt jelenti, hogy nem sok vizet zavar, nyugodtan alhatunk tőle. Nem, e világon, az időbeli, véges, anyagi világban nagyon is sok vizet zavar, nagy hatalommal rendelkezik: pusztít, irt, felfal minden szellemit, spirituálisat, magát a személyiséget is. Wilhelm Fraenger Hieronymus Bosch Ezeréves Birodalom című triptichonját elemezve, azt írja a jobb belső szárnyon látható kimeredt szemű, karvalyfejű- embertestű Sátánról, aki a Pokol árnyékszéken ül és a felül magába tömött lelkeket azonmód ki is adja alul, hogy annak neve így hangzik: EGO, ebben a csupa nagybetűvel írott személyes névmásban minden világpusztító tulajdonság benne rejlik.
Számomra ez a Pokol − „Földi Pokol” −, középpontjában a mindent – minden istenit, szellemit, minden természeti erőforrást, minden elevent – mohón magába tömő és alul emésztetlenül kipotyogtató Egó-val, nem más, mint a fogyasztói élménytársadalom.
- A fogyasztói társadalomban fokozódik a saját élményérzés imádata. Meddig fokozható? Mi a jövőképed?
- Idejövet egy aluljáróban ez a falfirka állított meg: „Imádom azt, amit érzek.” Nem Istent imádom, nem téged, őt, minket imádlak, hanem saját isteni érzésemet, de még ebben is azt imádom, hogy én érzem, nem más. Amit más érez, ahhoz semmi közöm. Csak addig érdekel a világ, a másik ember, a közös ügyek, amíg az Egó-m terjed. Azon túl nem. Múlt és jövő, mi volt, mi lesz velünk, a Földdel, az emberiséggel, az országgal, amelyben éppen vagyok, nem érdekel.
Az Egó-mat kiterjesztem a gyerekeimre vagy rokonaimra, de ez nem erkölcsi, pláne nem politikai, hanem biológiai kiterjesztés: biológiai önzés, ami az állatban is megvan. Szerintem itt tartunk valahol. Hajlamos vagyok ezt a magánember rémuralmának nevezni: infantilizálódás, beszámíthatatlanság, véresebbnél véresebb acte gratuite-k végtelen sora a napi hírekben, a közös világ elsivatagosodása, minden szellemi, minden spirituális elsorvadása. Beleértve azoknak a védműveknek – egyházak, egyetemek, akadémiák, művészetek, írástudók közösségi terei – elsorvadását is, amelyek az utóbbi két évszázadban még valamennyire léteztek és védték a közös világot, fenntartották az erkölcsi, a politikai közösségeket, mára szinte teljesen felőrlődtek a kalkulatív racionalitás és a bürokratikus racionalitás – más szóval: a Piac és az Állam – malomkövei között.
Úgyhogy ez az „Imádom azt, amit érzek”, ez árad ma mindenből. Ha imádod, az azt jelenti, hogy isteníted. Valaminek az istenítése pedig azt jelenti, hogy szolgálod őt, szolgálod a semmit – a görögben nem véletlenül használjak a „latreia” szót Isten imádására, és minden más esetben, amikor nem Isten szolgálják, bálványimádásról, idololatreiáról beszélnek. Ha tehát te az Egó-dat imádod, az azt jelenti, hogy bálványistent csinálsz belőle, így vagy úgy, Isten ellenlábasát szolgálod, és ezzel beszűkíted, kiüresíted, végső soron pedig megölöd a személyiségedet. Mert az Egó első körben személyiséget zabálja föl, vagy amikor a személyiség még csak alakulóban van, nem engedi megszületni.
Van egy remek angol kifejezés, a skin-ego − bőr-egó. Mintha az Egó bőrébe lenne bezárva a személyiség. Régen is mondták azt valakire, hogy félti a bőrét, de ilyenkor a testi bőrére, vagyis az életére gondoltak, nem az Egó-jára. Ez új. Ebben a civilizációban a testi bőr, maga a test nem számít: levethető, átszabható, az aktuális fogyasztói divat szerint. Az egyetlen, ami számít az EGÓ, az ő bőre levethetetlen és szuperérzékeny. Csak neki kell feltétlenül élnie. Félti a bőrét, ez ma azt jelenti, hogy félti az EGÓ-ját. Ha testet lehetne cserélni, esetleg mesterséges testbe költöztetni az EGÓ-t, már rég hatalmas iparág fejlődött volna ki erre. A kereslet már létezik, a kísérletek folynak. Bőrünkre megy a vásár. De ez nem az Egó bőre, hanem az eleven emberé. A vásár pedig embervásár. Minden, ami emberi – eladó.
A fogyasztói élménytársadalom középpontja nem az emberkozmosz, hanem az ebben tátongó, ezt a kozmoszt magába szippantani készülő feketelyuk: az Egó. Az egyes emberben a személyiséget nyeli el, de társadalmi szinten megjelenő Hatalom-Egó és a Piac- Egó az egész köztest, a tulajdonképpeni embervilágot megsemmisítheti, azt, amit Hannah Arendt a „viszonyok világának” nevez a dolgok világával szemben. Élni – mint a régi rómaiak mondták – annyi, mint emberek között lenni. Vagyis nem-emberek között lenni annyi, mint nem élni, élőhalott lenni, zombizálódni. Márpedig az Egó-k nem emberek, hanem fekete lyukak.
A piaci áru-univerzum az Egóra apellál, az Egó-t hívja elő a személyiségből, mindenkit avval próbál levenni a lábáról, hogy azért kell teljesen felesleges dolgokat feltétlenül megvennie, régi jól működő használati eszközöket újakra cserélnie, mert – úgymond – „megérdemli”. A reklámokban visszatérő csábítás ez: „mert megérdemlem”. Tulajdonképpen már az Édenkertben ezzel csábított a kígyó Ádámot: csak szakítsd le a fáról a jó és rossz tudásának almáját a fáról, mert megérdemled. Életre keltette benne az Egó-t.
A helyzet az, hogy természettől fogva senki nem érdemel meg semmit, viszont társadalmilag mindenkit – minden egyes embert – megillet, hogy – megint József Attilát idézve – „ehess, ihass, ölelhess, alhass!”, föltéve, hogy azt is hozzáteszi ehhez, amit a költő: „A mindenséggel mérd magad!” Márpedig erre csak a személyiség, a meglett ember képes. Az Ego számára a mindenség semmilyen formában nem létezik, hacsak nem valamilyen megvásárolható termékként vagy szolgáltatásként. De mivel ilyen nincs, az Ego-t a számára elérhetetlen „mindenség”, ahogy minden igazi dolog, minden szellemi entitás csak bosszantja és elpusztításukra hangolja. Adásvétel útján nem vehetsz igaz barátságot, igaz szerelmet, egyáltalán: igazságot, szépséget, szabadságot, ízlést. Pénzért csak szexet vehetsz, ügyvédet, esetleg bírót, hivatalnokot vehetsz, divatos terméket, szolgákat vehetsz, és így tovább.
Nietzsche kinevette a reakciósokat, akik tagadták a haladást és visszafele akartak menni: nincs visszaút, nem válhatunk rákká, előre kell menni, előre, de a dekadenciában előre, ő így definiálta a haladást. A morál, a spirituális, az esztétikai, az intellektuális érzékenység leépülése, az infantilizálódás, a barbalizálódás, a zombizálódás mind-mind ugyannak az áldásos civilizatorikus, technikai-tudományos haladásnak az áldatlan, átkos oldala, amelynek az informatikai fejlesztéseket, az okostelefont, a digitalizációt, az AI-t, hadd ne soroljam, köszönhetjük. Paul Virillio, francia médiaszociológus egyszer azt mondta, talán a Titanic katasztrófájára utalva, hogy hát igen, az óceánjárókkal együtt létrehoztuk az óceánjáró-katasztrófát is, a vonattal pedig a vonatbalesetet.
A civilizatórikus progresszió minden új szintjéhez hozzátartozik egy éppannyira új regressziós szint, egészen a földi civilizáció elpusztíthatóságáig menően, ahol ma tartunk. Igaz, „finomul a kín, karóba nem húznak ma már”, de az is igaz, hogy soha nem látott gyorsasággal és hatékonysággal milliószám elgázosíthatnak és tarkón lőhetnek milliókat. Vagy, hogy kevésbé durva példát hozzak: a földeket legújabban már nem kapálják, hanem – úgymond – vegyszerezik. Így mondják az én falumban is. A kínos testi munkától megszabadított a haladás, de az ár, amit a vegyszerezéssel föld, termék, fogyasztó, végül maga a kapától megszabadult földművelő is hosszabb távon fizet ezért a haladásért, katasztrofális.
- Van egy érdekes Black mirror epizód, Be Right Back címmel, amiben Martha az elhunyt férjét levelek, posztok, hangfelvételek, videók alapján rekonstruálja az AI, majd virtuálisan „újraszületik” a férfi karaktere. Ha évek múlva az AI a szövegeid alapján rekonstruálna téged is, és épp erre az oldalra vetődsz, üzensz-e magadnak valamit?
- Magamnak nem üzenek, mit is üzenhetnék. De nekik, a rekonstruálóknak azt üzenem, hogy ragaszkodom személyiségemhez fűződő szerzői jogaimhoz. Mert ez is szerzemény. Ráadásul közös szerzemény. A szerzők hajlamosak úgy beszélni műveikről, hogy az „én regényem”, az „én versem”, az „én tanulmányom” – írja Pascal – pedig sokkal helyesebb volna azt mondani, hogy a mi regényünk”, a „mi versünk”, a „mi tanulmányunk”, mert mindig sokkal több van benne másokéból, mint ami a miénk. Mindenesetre, azt hiszem, a szerzői jogot előbb-utóbb ki kell terjeszteni a személyiségre is, hogy ne essen áldozatul a magánönkénynek, a szórakoztató célú üzleti kiárusításnak, a tudatlanságnak és bárdolatlanságnak. Nem az egyén szellemi tulajdonhoz fűződő jogát, hiszen a szellemi alkotás közös, hanem saját személyisége általa kivívott integritásához fűződő jogát kellene megvédeni. Úgyhogy végrendeletemben, ha egyszer megírom, ki fogom kötni személyiségem elidegeníthetetlenségét. Köszönöm szépen, de nem akarok virtuálisan újjászületni. Örököseim kedvéért, pénzért sem. Elég vagyok magamnak úgy is, hogy már nem vagyok Én. Végre teljesen megszabadultam tőle. Ne akarják most rekonstruálni. Ne hamisítsák az eredetit. Mert mondanom sem kell, hogy a rekonstrukcióval, vagyis a személyiség technikai imitációjával csak az Én, ez a látszat, ez a semmi rekonstruálható.
Szűcs Tamás / 2025.11.
