Ha gazdag lennék Amikor majd gazdag leszek, bizonyosan ilyen tollakat fogok gyűjteni. A sok pénz ugyanis alapfeltétele e tollak beszerzésének. E kézzel festett tollakért gyakran több millió forintot is kérnek, ugyanakkor e tollakra vitt festmények gyakran köthetők személyekhez, mesterekhez, műhelyekhez is, azaz műgyűjtő is lennék. Nem is olyan régen kísérletet tettem arra, hogy hasonló módon készült, festett tollakat hozzak létre magyar motívumokkal, de az alapanyagok beszerzése és az elkészítés technikai része (a nyers tolltesről és az alkotó óradíjáról nem is beszélve) irdatlan összegbe került volna. E tollak eladásához pedig sokkal több gazdag és műkedvelő emberre lenne szükség az országban (nem tudom, melyikből hány fő van, de jellemzően külön halmazt alkotnak).
De mitől ilyen különlegesek e tollak? Legfőbb alkotóeleme az Urushi lakk.

Mi az az Urushi lakk?

Az Urushi már a japán Jomon-korszakban (i. e. 6000 - i. e. 300) is előfordult, és díszítésre, bevonatként, valamint baltanyelek markolatának ragasztására is használták. Természetes tartósító és fertőtlenítő/konzerváló tulajdonságai révén az Urushi-t arra is használták, hogy megvédje a hangszereket, bútorokat és ékszereket a kopástól. Végül az Urushi esztétikai megjelenése miatt is nagyra értékelték, és számos műalkotás kiemelkedő elemévé vált.

A lakkszömörce vagy kínailakkfa, keletilakkfa (Toxicodendron vernicifluum) a szömörcefélék (Anacardiaceae) családjába tartozó fafaj. Termőhelyei Japán és Korea hegyvidéki területei, India északkeleti területei és Kína számos tartománya, például Anhuj, Fucsien, Kanszu stb. A növényből kinyert nedvet, amely egy természetes eredetű fenolgyanta, már az őskor óta (az e tárgyban feltárt legkorábbi régészeti leletek 6000~7000 évesek) használják különféle célokra ragasztóként, itatásra, felületkezelő anyagként.

A Japánban használt Urushi lakk nagy része kínai eredetű, és Japánban dolgozzák fel, mivel a kínai Urushi a japán Urushi árának mindössze 10%-ába kerül. Kisebb kompromisszumokra és a technikák kiigazítására van szükség, mivel a kínai Urushi nem olyan átlátszó és folyékony, mint a japán Urushi. Az Urushi lakk származásától függetlenül kétségtelenül kemény és robusztus. A nitrohidroklórsav (az aranyat megolvasztó vegyszer) nem képes a lakkot lemosni, és a Mohs-skálán 6-os keménységű - ez körülbelül olyan, mint az üveg vagy a kő.


A keleti lakk előállítása és felhasználása, jelentősége

A keleti lakkot a fák megcsapolásával nyerik ki: a fák kérgén és háncsán bemetszést ejtenek, s az e sebből szivárgó nedvet edényekben felfogják, összegyűjtik. Egy-egy érett, 10 évnél idősebb lakkfáról egyszerre csak 150 g nedvet lehet gyűjteni! Évente mindössze 1,5 tonna japán Urushi szüretelhető. Az így kinyert friss lakk még csak korlátozottan alkalmas felületkezelésre, mert ez a fehér színű folyadék olajos alkotóelemek és víz ingatag keveréke. A friss lakk átlagos összetétele:

65% urusiol, 8% vízoldékony növényi gyanta, 2% cukorfehérjék, 1%>lakkáz enzim, 25% víz.

Mivel a nyerslakk ingatag természete miatt nem épp tökéletes filmképző (a különböző fázisok szétválhatnak), ezért azt felhasználás előtt általában nemesítik vagy finomítják. E folyamat a friss lakk edényekben 2-24 órán át történő állandó keveréséből és 30-40 °C-ra melegítéséből áll. A finomítás a lakk víztartalmát 3-5%-ra csökkenti, és az ingatag keveréket egyenletes és állékony emulzióvá alakítja. Az így előállított finomított lakk már szélesebb körben és jobban felhasználható, mert jó minőségű, egyenletes filmet képez. Azonban, mivel meglehetősen sűrű és még hígítva is rosszul terül, ecseteléssel felhordva nem ad tökéletes felületet.

A terülési képesség javítására a finomítás során a nyerslakkba kis mennyiségben (15%-ig) száradó növényi olajat (dió-, len-, feketecsalán-, tungolaj stb.) keverhetnek. Az így nyert finomított olajos lakk már ecseteléssel is könnyen felhordható, és sima, csiszolást nem igénylő felületet ad. (Az olaj hozzáadása azonban rontja a megkötött lakkfilm fizikai tulajdonságait. Az olaj lágyítja a filmet, így az kevésbé lesz kopásálló, és rontja a bevonat párazáró képességét, ami így rosszabbul védi a bevont tárgyat a nedvesség károsító hatásaitól.)

A keleti lakk könnyen színezhető földfestékekkel és ásványi anyagokkal (hematit, cinóber, vörös okker, azurit stb.), illetve festhető növényi festőanyagokkal (sárkányvér, sáfrány stb.). Azonban csak olyan színezékek használhatók jól, amelyek kibírják a savas környezetet. Ezért a leggyakoribb színezék a vörös vasoxid (barnásvörös), a cinóber (narancsvörös) és a korom (fekete). A festett lakk különleges változata a vasreszelék hozzákeverésével előállított fekete lakk (ez színét a lakkban a vas hatására lezajló kémiai változásoknak köszönheti).


A lakkot rétegről rétegre, aprólékosan, hónapokon keresztül viszik fel, és minél több lakkot visznek fel, annál mélyebb lesz a szín, és a design elemei elkezdenek kiemelkedni. Négy fő folyamat zajlik: lakkozás, rajzolás, szórás és polírozás. Mindegyik folyamatot sorban végzik el, majd sokszor és sokszor megismétlik, egyes maki-e töltőtollak esetében a négy fázist akár 130-szor is végig kell csinálni, mielőtt a minta elkészül!



A Maki-e technikái

A Maki-e technikáknak több típusa van, mindegyik hasonló a technikájukban, mégis mindegyiknek vannak egyedi, egymástól eltérő részletei. Gyakran kevert technikával készülnek az alkotások.

Hira Maki-e

Más néven lapos Maki-e, a Hira Maki-e a lakkozott fő mintát arany és/vagy ezüst porral szórva díszíti, mielőtt további lakkot visznek fel. Miután megszilárdult, a lakk leégetésével a minta teljes hatása megmutatkozik.
Bár a maki-e technikák közül a legegyszerűbb, a Hira Maki-e-t a Heian-korszak (Kr. u. 794-1185) második felében fejlesztették ki a togidashi maki-e után, és a Kamakura-korszakban (Kr. u. 1185-1333) fejeződött be, mivel a fémpor részecskéit finomabbá kellett tenni. Ez a technika az Azuchi-Momoyama-korszakban (Kr. u. 1568 - Kr. u. 1600) vált népszerűvé, amikor a maki-e tömeggyártására volt szükség.

Togidashi Maki-e

A más néven polírozott Maki-e esetében a fő mintázatot a Hira (lapos) Maki-e technikával készítik, majd a toll teljes testét teljes egészében Urushi lakkozással fedik be. A mintát ezután a lakk faszénnel történő kiégetésével fedik fel.


Raden

A japán lakkozás egyik legszembetűnőbb formája, amely a jelek szerint a leggyorsabban növekszik népszerűségben e csodálatos tollak megjelenése során, a Raden a lehetetlennek tűnő kicsire vágott és lerakott kagylót használja az Urushi lakkozással rögzített minták létrehozásához. A dizájnt ezután lecsiszolják, hogy a kagyló gyöngyházfénye szinte ragyog a lakk gazdagságával szemben.


Hyoumon

Ez a módszer fóliázással hozza létre a mintát. Arany- vagy ezüstlapokat vágnak mintára, és beágyazzák a lakkozott felületbe, majd további lakkrétegekkel vonják be, hogy a fémfóliák a helyükön maradjanak. Sok más technikához hasonlóan az urushi lakkréteget szénnel leégetik, hogy felfedjék az alatta lévő rétegekbe ágyazott mintát.


Rankaku

A Radenhez hasonlóan ez a technika is természetes elemeket használ, és azokat a tollon lévő mintadarabok lakkrétegeibe helyezi, hogy a végső látvány létrejöjjön. Míg a Raden kagylóhéjat használ, a Rankaku apró darabokat vagy porított tojáshéjat (gyakran fürjhéjat) épít be a mintába a kívánt hatás eléréséhez.


Chinkin

Ez a technika speciális vésők használatát igényli a minta lakkozott felületre történő véséséhez. Ezt a vésést ezután aranylevéllel vagy aranyporral és egy további lakkréteggel vonják be, hogy a "lyukat" lezárják.


Togidashi-Taka Maki-e

E fényezett és domborított Maki-e technika nagyobb hangsúlyt fektet a fő mintára a lakk és a szénpor használatával, miután a háttér és más elemek elkészültek. A fő mintát ezután a Hira (sima) Maki-e-vel azonos technikával fejezik be, ami pazar és drámai kivitelű.


Togidashi-Hira Maki-e

A fő motívumot a Hira (lapos) Maki-e technikával hozzák létre, miután a teljes ábra a Togidashi Maki-e módszerekkel elkészült.


Shishiai Togidashi Maki-e

Ez az emelt és fényezett Maki-e kombinációja, és igazán fejlett technikákat igényel. A technika megköveteli, hogy az Urushi lakkot és a szenet felépítsék térben, hogy a mintát dombornyomássá tegyék, majd a mintát fokozatosra simítják és polírozzák, hogy egységes fényt és csillogást hozzanak létre.


A keleti lakkal végzett munkát nehezíti, hogy a benne található urusiol erősen túlérzékenyítő hatású, így az arra érzékenyeknél viszketést, a bőr kivörösödését, felhólyagzását, de akár súlyos rohamot vagy halált is okozhat.

Más lakkokkal ellentétben az Urushi nem szárad meg a levegőn, ahogyan azt várnánk. Szárítókamrákat használnak, amelyekben meleg, nedves körülményeket teremtenek, 25 és 28 fok közötti hőmérsékletet és 65-80%-os páratartalmat biztosítanak.

Az Urushi ma már a finom művészeti formák szinonimája, az Urushi lakkozás kezdetei azonban szerényebbek, mivel a kelet-ázsiai kőkorszakban az Urushi-t olyan tárgyak bevonására használták, mint a kosarak, fa és kerámia. A lakkozás akkor vált ismertté, amikor szélesebb körben kezdték használni Buddha vallási ábrázolásainak készítésére, a hagyományos konyhák és teaszertartások tányérjainak és edényeinek díszítésére, sőt, még a páncélok készítésénél is felhasználásra került.

A szoros értelemben vett lakkművészet Japánban nem sokkal az Aszuka-kor (i. sz. 538-tól 710-ig) előtt kezdődött. Fejlődése során hamar Japán egyik meghatározó művészeti ágává vált. Fontosságát mutatja, hogy a Nara-kor (710-től 794-ig) folyamán a kincstári hivatal mellett létrehozták a lakkművesek céhét, a Taika-reformok során pedig a földosztást követően minden családot köteleztek, hogy telkeiken a selyemhernyók tenyésztéséhez szükséges eperfák mellett lakkszömörcefákat is ültessenek.

Az Urushi lakkozás varázsa végül Európába is átterjedt, és kezdte felkelteni a Nyugat érdeklődését, de Japán egészen a 19. századig nagyon el volt vágva a Nyugattól, így ez a folyamat talán kissé megrekedt. A közösségi média 21. századi térhódítása minden bizonnyal hozzájárult az érdeklődés újbóli fellendüléséhez.