Zöld tinta
Rövid utazás Vámos Miklóssal a tollak szárnyán
Vámos Miklóssal beszélgettem abból az alkalomból, hogy egy különleges töltőtollát volt szerencsém megjavítani, egy 147-es Montblanc 75th Anniversary tollat, mellyel a cég első Meisterstück töltőtollának 75. születésnapját ünnepelte 1999-ben, azaz idén 100 éves a Mestermű.
Látta valaha a Montblanc hegyet?
Húsz éve jártam arra egy nem túl jó autóval, amelyik nem szerette a magaslati levegőt. Ameddig tudtam, addig közelítettem a hegyhez, aztán volt egy pillanat, amikor kénytelen voltam leparkolni. Kiszálltam, és sokáig néztem a csúcsot. Gondoltam, hogy lefényképezem, de az ilyesmit nem érdemes. Látszott, hogy fent hideg van. Sokáig csak a Vajda János verséből ismertem a Montblanc nevet, és addig azt se tudtam, hogy merre van.
Mi volt a legmagasabb csúcs, ahová felért?
Jártam a Tátra legmagasabb pontján, de klasszikus hegymászást nem gyakoroltam soha.
Vajda János versében 47 évesen ír a szenvedélytelenségről, amit csak Gina emléke lobbant fel. Az íráshoz ugyanakkor szükséges szenvedély. Ön jövőre lesz 75 éves, írói szenvedélye vitathatatlan, rendkívül aktív. Hogy tartja fenn ezt a szenvedélyt?
Nem tudom fenntartani, de fent van. Semmilyen realistán elfogadható válaszom erre nincs. Én úgy születtem, hogy már néhány éves koromban írni akartam, és most is a mindennapi szükségletem az írás. Érzem, hogy a 74 már magas kor, és nagyjából biztos vagyok benne, hogy ha 80-ig fent tudom tartani, akkor ez valamiféle világcsúcs lesz. Amikor késztetést érzek, akkor odaülök írni.
Ez a szenvedély egy folyamatosan maximalizált állapot, vagy érzi már néha a csendesebb szakaszokat is?
Nem érzem, sőt. Egyre hevesebb, ugyanis az a típusú szerző vagyok, amilyen prózaírók között ritka: nagyon sok az ötletem. Regény, novella, színdarab ötlet, ezeket le sem írom, mert a jó ötleteket úgysem felejti el az ember. Ugyanakkor ami jó, hiába marad meg a fejemben, nem biztos, hogy „ki tud jönni”. Ki szoktam választani azt, amelyik a leghevesebben előretör a sok téma közül, és aztán van, hogy nem megy valamiért. Talán mert azzal, hogy kitaláltam, már kielégültem, vagy pedig nem adja magát. Olyan, mint egy kő: a szobrász hiába ütögeti, nem jön ki a forma. Köztudott, hogy a Dávid szobor egy másik szobrász által elrontott darabból készült. Hasonló történik az írásnál is. Előfordul, hogy jó az alapötlet, de nem regényt kellene írni belőle, hanem mondjuk egy verset. A sok ötlet egynémelyike nem feltétlenül az íráshoz kapcsolódik. Például úgy érzem, kellene egy Lázár Ervin múzeum, nagyjából azt is tudom, milyen kéne, de adott pillanatban hirtelen feleszmélek, hogy „Állj! Nem tudod elintézni, vagy nincs erre időd” - és elengedem. Így értettem, hogy sok az ötletem. A megvalósuló ötletekről utólag kiderül, hogy valami olyan gondolattal kapcsolatos, amit én teljes mélységében nem értettem. Amikor elkezdek írni, még nem tudom pontosan, hogy mit akar kifejezni, mi lesz belőle, de amikor elkészül, érzékelem, hogy ezt eddig nem értettem, az írással felfejtettem magamnak.
Visszatérve még egy pillanatra a Montblanc hegyhez. Ha hegymászó lenne, egy jól bejárt úton haladva mászna a csúcsra, vagy kockázatokat vállalva a járatlant választaná?
Azt, hogy hegymászó volnék, nem tudom elképzelni, így a válaszom teljesen improvizatív: mindig a járatlan utat keresem. A járt út unalmas, akkor is, ha már végigjártam. Ha felmásztam volna a Montblanc csúcsra, biztosan nem másznék fel ismét. Ugyanezt tapasztalhatják nálam azok, akik ismernek és szeretnek, vagyis az olvasóim. Tudják, hogy minden könyvemben valami mást próbálok, más utat járok, más történet, más időszak, más helyszín, más szerkezet, más formai játék. Amit már tudok, azt miért csinálnám ismét?. Az vonz, amit még nem tudok, vagyis az egész munkásságom talán szűnni nem akaró tanulni vágyás.
Ha magán múlna, akkor egy reinkarnáció esetén a már bejárt írói pályáját se választaná újra?
Ezt nem tudom.
Gyerekkorában mi szeretett volna lenni?
Először mozdonyvezető, aztán vegyészmérnök, mert megkaptam a „kis vegyész” játékot, de úgy képzeltem el, hogy lesz egy pénzkereső mesterségem, ami mellett írni fogok. Most úgy érzem, ha újra születnék, ez megint így volna. Ha lehet, egy nagy nemzet fiaként szeretnék újra születni. Izgalmas volna észak-amerikai íróként, és ezzel az angol nyelv iránti imádatom is ki tudna teljesülni, de a spanyol nyelv is közel áll hozzám, azaz szívesen lennék brazil vagy argentín szerző, bár Braziliában portugálul beszélnek. Ha elhisszük Rudolf Steinernek, hogy a halál után 300 évvel lesz az ismételt megtestesülés, akkor még ráérek.
Ön hisz ebben?
Túl erős ige, hogy hiszek. Inkább azt mondom, hogy játszom ezzel a gondolattal, mint mindennel.
Szokott meditálni?
Reggelente, ébredés után 5-10 percig koncentrálok arra, hogy ne töltsék be a tudatomat a gondolatok. Szeretem ezt az állapotot, kiszakadva térből és időből. Ha érdekes álmaim vannak, akkor azokon szívesen gondolkodom, bár már nem jegyzetelem le őket. A szocializmus közepén írtam egy regényt Hanyat homlok címmel, ami cenzúraellenes megfontolásból 20 álomból állt, hiszen álmodni csak szabad.
Pirulva vallom be, hogy a szépírás valamennyire meditálás számomra, mert az nem úgy kezdődik, hogy billentyűket nyomkodunk, hanem az ember egy gondolatot formálgat, és amikor valamennyire kialakul, akkor leírom. Később többször átírom.
Szerintem a meditációban nem az a fontos, hogy az ember ne gondoljon semmire, hanem hogy amire gondol, azt ne minősítse. A legnagyobb ellenség az igen és a nem. Eszerint élek, igyekszem nem osztályozni. Minden, ami ötös, az más szempontból egyes. Színe, visszája.
Mi a kedvenc tintaszíne?
A zöld, Kosztolányi miatt.
A szenvedély színe a vörös, a nyugalom színe a zöld. Nincs ez ellentmondásban az Ön szenvedélyességével?
Nem hinném, hogy a szenvedélyt éppen a tinta színével kéne kifejezni.
Mióta használ töltőtollat?
Mindig használtam, csak nagyon szegény családból származom, és különlegesen vacak töltőtollakkal írtam. Mindig folyt, hol a zsebemben, hol a táskámban. Rengeteg hátrányom volt az iskolában a pacák miatt, de hűségesen kitartottam a tollak mellett. Montblanc tollakat sose vettem volna, túl drágák. Kosztolányi írt arról, hogy egy író gondolata átalakul vérré, a vér tintává, és a tinta szöveggé a papíron. Ez olyan hatást tett rám, hogy a mai napig tollal írok, de gyakran használok ceruzát is.
A hosszabb prózai munkákat mindig gépeltem. Kezdetben csehszlovák Consul írógépet használtam. Ma már a számítógép szöveggondozási képességei nélkülözhetetlenek a munkámhoz. Csak jegyzeteléshez és dedikáláshoz használok töltőtollat. Amúgy két Montblanc töltőtollam van, egy kisebb Mozart, ami túl pici a kezemhez, valamint ez a 147-es, amit megjavított. Volt egy harmadik, de Gregor Józsefnek adtam egy tévéműsorban, röviddel a halála előtt. A legkedvesebb tárgyamat adtam oda, és az igazi ajándék mindig szívfájdalmat okoz annak, aki adja.
Szűcs Tamás / 2024. február 15.
