Mont-Blanc
Nagy Lajos írása
Genfből Zürichbe utaztam, a délelőtti, tizenegy órás gyorsvonattal. Kényelmes utazás volt, mert kettesben ültünk a fülkében egy svájcival. Egyet-mást kérdeztem tőle, így beszélgetni kezdtünk. Látta, hogy idegen vagyok, érdeklődött hát irántam, mi járatban utazom, mi a foglalkozásom s efféle. Hát hogy író vagyok. Ezen eltűnődött. Megmondta, hogy ő töltőtoll-kereskedő, utazik a szakmában, naponta megteszi azt az utat, amelyen éppen járunk, oda-vissza ez hét és fél órás utazás. Sok. De hát mivel író vagyok, azért kár, hogy nincs nála töltőtoll-készlet, mert szeretne megajándékozni egy töltőtollal. Hm, hm. Tűnődött tovább, hogy mit is tehetne. Egyszer csak megint megszólalt. Új toll nincs nála, de hajlandó átadni nekem az ő használt tollát, azon az áron, amelyért ő kapja a gyártól.
És számolni kezdett: a Luxor-toll bolti ára negyvenhárom frank, lemegy ennyi, hozzájön annyi, megint lemegy valami, szóval nekem adja a töltőtollat húsz frankért, ha akarom. Akartam és kezdtem előkotorni a zsebemből a pénzt. Csak tizennyolc frank apróm volt, megkérdeztem, tud-e váltani egy százfrankost. Mosolygott, nem kell váltani, elég lesz tizennyolc frank is. Az üzletet megkötöttük. Azután én tűnődtem. Ha meg akart ajándékozni egy új Luxorral, s ebben csak az akadályozta, hogy nem volt nála egy sem, akkor miért kért pénzt a használt tollért? Ezt nem értettem. De a tollat nyomban kipróbáltam. Elővettem a Watermann tintámat, megtöltöttem a tollat, és írtam vele. A toll jó volt. Ő mosolygott. Azután tűnődött megint, hogy mit tehet még érdekemben. Elővett egy kis doboz szivart, egyre rágyújtott, és eggyel megkínált. Én is rágyújtottam. Megkérdezte, hogy ízlik-e. Ízlett, mert a szivar finom volt. Ekkor új ajánlatot tett: ha elfogadom, nekem ajándékozza a doboz szivart. Elfogadtam. De a svájci még mindig tűnődött. Önmagáról kezdett beszélni, és úgy látszott, hogy kicsit mentegeti magát. Mert azt magyarázta, hogy ő nem gazdag ember, a munkájából él, ezerötszáz frankot (körülbelül négyezer forint) keres havonként, de van felesége és két gyereke, a gyerekek gimnáziumba járnak. Miután minden lehetséges üzletet megkötöttünk, és mindent rendben levőnek véltünk, egy állomáson elköszönt, és leszállt a vonatról. Aki honfitársamnak azután elmeséltem a tollügyet, az mind jóízűt nevetett azon, hogy én milyen naiv vagyok. Mert - pesti gondolkodás szerint - a ravasz svájci megragadta az alkalmat, hogy egy útitársával azonnal üzletet csináljon. Nem győztek meg. Nem látom az üzletet. A Luxor ára csakugyan negyvenhárom frank, én tizennyolcért kaptam, és azóta végleg bebizonyosodott, hogy a toll kitűnő, olyan jó, hogy sohasem volt ilyen jó tollam. Meg még szivarokat is kaptam. De hát - a pesti ember bizalmatlan. Még szerencse, hogy én csak - apostagi vagyok. (1947)
Nagy Lajos (Apostag–Tabányitelek, 1883. február 5. – Budapest, 1954. október 28.) Kossuth-díjas magyar író, publicista.
