KosztolĂĄnyi DezsĆ: Ember Ă©s vilĂĄg
TöltĆtollam halĂĄlĂĄra
Â
Egy augusztusi napon vettem, mĂ©g a bĂ©kĂ©ben, pontosan harmincegy esztendeje. ?EmlĂ©kezem, fehĂ©r nyĂĄri ruhĂĄt viseltem akkor, rozsdabarna nyakkendĆt s amĂg hazafelĂ© mentem az alkonyaiban, megnyĂșlt ĂĄrnyĂ©kom elrajzoltan Ă©s valĂłszĂnƱtlenĂŒl libegett elĆttem az aszfalton, a lilĂĄs pĂĄrĂĄzat porĂĄban. Zsebemben pedig ott nyugodott az Ășj töltĆtoll, papĂrtokjĂĄban, vattĂĄba ĂĄgyazva, mint csecsemĆ a bölcsĆjĂ©ben. ?Alighogy hazaĂ©rtem, kicsomagoltam, odafektettem jobb hĂŒvelykujjam Ă©s nagy ujjam közĂ©, ahhoz az ĂrĂłbĂŒtyökhöz, mely hivatĂĄsom egyetlen maradandĂł kitĂŒntetĂ©se, emlĂ©ke Ă©s testi rendellenessĂ©ge. BarĂĄtkoztam vele. Vonalakat hĂșzogattam, lefirkĂĄltam többször egymĂĄs utĂĄn a nevemet, azt a tizenhĂĄrom betƱt, mely szerencsĂ©tlen szĂĄmĂĄval szĂŒletĂ©sem Ăłta szerencsĂ©sen jellemez engem magam Ă©s a vilĂĄg elĆtt. Olyan volt ez, mint holmi bemutatkozĂĄs. A töltĆtoll tudomĂĄsul vette, hogy Ăgy hĂvnak s kezesen rajzolta szemĂ©lyisĂ©gem fogalmi jegyĂ©t vĂ©kony Ă©s mĂ©gis ĂĄrnyalt betƱivel. Szoktattam magam a töltĆtollhoz s a töltĆtollat magamhoz. Boldog pillanatok voltak. Ekkor barĂĄtkoztunk össze. - Csakhamar belĂĄttam, hogy soha mĂ©g gyĂĄr nem gyĂĄrtott olyan töltĆtollat, mely annyira megfelelt volna idegrendszeremnek, vĂ©rem lĂŒktetĂ©sĂ©nek, lĂ©legzetvĂ©telemnek, mint ez. Minden idĆben egy tucat töltĆtollat tartogattam a fiĂłkomban merĆ idegessĂ©gbĆl, hogy ha ĂrĂĄs közben elfĂĄradnĂ©k az egyikkel, akkor egy mĂĄsikat vehessek elĆ s vĂĄltott lovakkal Ă©rkezzem a cĂ©lhoz. De a többiekkel mĂĄr egyĂĄltalĂĄn nem törĆdtem. ĂllandĂłan ezt hasznĂĄltam. Vele Ărtam meg öt regĂ©nyemet, többszĂĄz versemet, elbeszĂ©lĂ©semet, cikkemet Ă©s sokezer levelemet, de ezt kaptam kezembe akkor is, amikor alĂĄĂrĂĄsomat kĂ©rtĂ©k figyelmes gyƱjtĆk, vagy az adĂłintĂ©sek kevĂ©sbbĂ© figyelmes kĂ©zbesĂtĆi. Annyira egyek voltunk, hogy nem is tudtuk, ki dolgozik: Ć-e, vagy Ă©n.
  Egy tĂ©li Ă©jszakĂĄn - tĂz Ă©ve lehet ennek - Ă©szrevettem, hogy nem megy a munka. Fölkeltem ĂrĂłasztalomtĂłl, le-föl sĂ©tĂĄlgattam, olvastam Ă©rlökĂ©semet, hĆmĂ©rĆt dugtam a hĂłnom alĂĄ, mert azt hittem, lĂĄzam van. KiderĂŒlt, hogy nem Ă©n vagyok beteg, hanem a töltĆtollam. Az folyton botladozott, ugrĂĄlt a papĂron, nyugtalanul ide-oda hĂĄnykĂłdva. MĂĄsnap elvittem a mƱszerĂ©szhez. Maga elĂ©- fektette az asztalra, egy villanylĂĄmpa Ă©les sugĂĄrkörĂ©be, majd azzal a döbbenetes merĂ©szsĂ©ggel, mellyel a sebĂ©szek hirtelenĂŒl fölnyitjĂĄk szervezetĂŒnket, szĂ©tszedte Ă©rrendszerĂ©t, lecsavarta gumi-szĂvĂłkĂĄjĂĄt, mely a szĂv szerepĂ©t betöltve tintĂĄt szivattyĂșz testĂ©be, valamit igazĂtott rajta itt Ă©s ott Ă©s mosolyogva ĂĄtnyĂșjtotta. Megnyugtatott, hogy minden rendben. KĂ©sĆbb mĂ©g egyszer-kĂ©tszer ki kellett cserĂ©lnie a tollĂĄt is, mert irĂdiuma elnyƱvĆdött. Csak azt kötötte lelkemre, hogy ezutĂĄn egy kissĂ© kĂmĂ©ljem Ă©s gondozzam s minthogy annyit robotol szegĂ©ny, hetenkĂ©nt egyszer langyos vĂzzel öblögessem ki... KitƱnĆ szerszĂĄm - biztatott - elĂ©l a töltĆtollak legvĂ©gsĆ korhatĂĄrĂĄig.
  Komoly betegsĂ©ge ebben az Ă©vben kezdĆdött. Egyszer csak könnyezett. Ăn Ă©ppen egy vidĂĄm törtĂ©netet Ărtam vele, de töltĆtollam, mint azok az idĆ elĆtt megrokkant öregemberek, akik minden ok nĂ©lkĂŒl sĂrnak, humoromat teljesen fitymĂĄlva, egy kövĂ©r könnycseppet pottyantott kĂ©ziratomra, majd ismĂ©t egyet. EttĆl megriadtam. Csak nem aggkori vĂ©gelgyengĂŒlĂ©s? NĂ©hĂĄny hĂ©tig remĂ©nykedtem. NemsokĂĄra egy versem ĂrĂĄsa közben azt hallottam, hogy mindenfĂ©le gyanĂșs Ă©s alattomos neszt is ad, serceg, sĂłhajt Ă©s mĂ©lyen felköhög hurutos tĂŒdejĂ©bĆl. ?Azonnal kocsira szĂĄlltam Ă©s a mƱszerĂ©szhez hajtattam. FehĂ©r köpenyben, udvariasan fogadott. NagyĂtĂłĂŒveggel szemlĂ©lte, hosszan Ă©s nĂ©mĂĄn. Közben magyarĂĄzgattam neki, hogy nyilvĂĄn ismĂ©t valami jelentĂ©ktelen baja lehet, - nĂĄtha, vagy meghƱlĂ©s - hiszen a tokja mĂ©g Ă©p, alig kopott s a kupakja is csak oldalt van valamicskĂ©t elcsempĂŒlve. Erre azonban Ć mĂĄr nem felelt semmit. Nem is mosolygott. ReĂĄm tekintett. Ăgy tekintett reĂĄm, mint aggĂłdĂł rokonokra az az orvostanĂĄr, aki egy nyolcvanhĂ©tĂ©ves ag?gastyĂĄnnĂĄl Ă©relmeszesedĂ©st, szĂvbillentyƱ-elĂ©gtelensĂ©get Ă©s kĂ©toldali tĂŒdĆgyulladĂĄst Ă©szlel. Bizonyos szomorĂș rĂ©szvĂ©ttel, de bizonyos kajĂĄn-hetyke szigorral is megkĂ©rdezte tĆlem, mikor vĂĄsĂĄroltam.
  - HĂĄt igen, - bĂłlintott - igen, kĂ©rem - s visszaadta. Ăn mĂ©g hĂĄrom napig dolgoztam vele. MĂșltkor aztĂĄn, amikor egy hosszabb Ă©rtekezĂ©sre noszogattam, elhördĂŒlt s szemem lĂĄttĂĄra hĂĄnyni kezdte vĂ©rĂ©t, az Ć zöldtinta-vĂ©rĂ©t, mind elĂ©m okĂĄdta, egyet mĂ©g nyekkent s vĂ©ge volt. MegindultĂĄl! pillantottam rĂĄ. GĂ©p volt. de lĂ©lek is volt, szellemi munkĂĄs. UtoljĂĄra megadtam neki azt a tisztessĂ©get, hogy belecsavartam kĂ©ziratomba, mint szemfedĆbe, visszahelyeztem papĂrtokjĂĄba, melyben annakidejĂ©n hazahoztam s utasĂtottam a cselĂ©det, hogy reggel kĂmĂ©letesen nyĂșjtsa ĂĄt a szemetesnek.
  Most nincs többé.
  De valahĂĄnyszor Ărok, mĂ©g rĂĄ gondolok. TartalĂ©kombĂłl elĆkerĂŒltek a rĂ©gĂłta parlagon heverĆ, pihent töltĆtollak, melyeket ezutĂĄn huzamosabb munkĂĄra fogok be. Ezek is hozzĂĄsimulnak az ujjaimhoz, igyekeznek teljesĂteni kötelessĂ©gĂŒket. FĂŒrgĂ©n szĂĄntjĂĄk a papirost. Olykor, szerencsĂ©s-ritka pillanatokban velem röpĂŒlnek az önkĂvĂŒlet egĂ©be is. MĂ©gis minden ĂĄldott nap eszembe jut az öreg töltĆtoll, mely a koporsĂłvĂĄ kinevezett papĂrtokjĂĄban hever valahol a szemĂ©ttelepen. Ilyenkor az utĂłdai, melyek helyettesĂtik, hirtelen elakadnak a mondat közepĂ©n, egy percig vesztegelnek, mint azok a vonatok, melyek vilĂĄghĂres nevezetessĂ©geket gyĂĄszolnak s halĂĄluk Ă©vfordulĂłjĂĄn az orszĂĄg egĂ©sz terĂŒletĂ©n egyszerre megĂĄllnak a sĂneken, ott, ahol Ă©ppen vannak, alvĂł pusztĂĄkon, ligetek vagy disznĂłhizlalĂłk mellett, zĂșgĂł nagyvĂĄrosok hĂĄzfalai között, hogy nĂ©masĂĄgukkal Ă©s mozdulatlansĂĄgukkal emlĂ©keztessenek bennĂŒnket azokra, akik mĂĄr eltƱntek.
  Ăgy tart ez egy darabig. KĂ©sĆbb bizonyĂĄra Ćt is elfelejtem majd, mint annyi mĂĄs mindent a vilĂĄgon.
KosztolĂĄnyi DezsĆ
Â