A töltőtoll
Írta Kristóf Károly (1947)


— Erre az ócska kabátra igazán nincsen szükséged — mondta tegnap a feleségem. — Odaadjuk a favágónak. Panaszkodott, hogy nem tud magának ruhát venni.
Íróasztalomnál ültem és meglepetve bámultam régi kabátomra. Azt hittem, már elkallódott, elveszett. Mielőtt levitték volna a pincébe, — ahol a favágó dolgozott — átnéztem a zsebeit. A szivarzsebben párisi autóbuszjegyet találtam. Istenem ... Milyen régen volt... 1939-ben ...
Szemügyre vettem az autóbuszjegyet. Vajjon hová mehettem vele, melyik kocsin váltottam? Egyszerre csak eszembe jutott a történet...

romantikus csónakázás 1900

Néhány művészember nagyon felkarolta a »Chez Paul« nevű vendégőcskét az »U« jelzésű autóbusz végállomásánál. Magam is oda jártam — hetenkint legalább háromszor — ebédelni. Az »U« autóbusz a Santé-fegyház előtt futott el. A magas, komor falak mindig a forradalomra emlékeztettek. »Chez Paul« kis helyisége előtt, az utcán is voltak asztalok. A napi menüt hatalmas fekete táblán hirdette a járókelőknek. Valahányszor bementem, mindig ott láttam azt a zárkózott természetű, magányos, kissé szórakozott francia kollégát, aki zenekritikákat írt tekintélyes, de nem nagy példányszámú napilapba. Egyszer úgy adódott, hogy nen volt külön asztal, a tulajdonos leültetett mellé. Magyarnyelvű hetilapok voltak nálam, feltűnt neki. Beszélgetni kezdtünk. A tulajdonos bámult... A zenekritikus addig még senkivel nem állt szóba a vendégek közül. Többször megismétlődött ez a jelenet, amíg egyszer igy szólt:
— Ha este ráér ... találkozhatunk... A Place des Ternes az álllandó helyem. - Ott ülök Dupontnál, a teraszon.
A Place des Ternes közelében lakott Indig Ottó, Ábrahám Pál és néhány más magyar. Időnként meglátogattam őket. Akkortájt élt Párisban Hunyady Sándor is. Gondoltam, felkeresem. Este a Dupont-teraszon megláttam a zenekritikust. Leültem asztalához.
Gyönyörű tölltőtollal írt. Levél volt a zsebemben, de a ceruzámat és tollamat a másik kabátomban felejtettem. Elkértem tőle egy pillanatra, hogy megcímezzem a borítékot.
— Sajnálom… ezt nem adhatom oda… Itt a másik ...
Elővett a zsebéből egy másik töltőtollat, sokkal szebbet és elegánsabbat. (Ismerem a töltőtollas embereket, nem szívesen adják kölcsön idegennek és tőle sem vettem rossznéven, mert megtagadta tőlem.)
Barátom azonban megmagyarázta:
— Cher Monsieur, ezzel a töltőtollal más nem írhat... Van rá okom... Furcsa töltőtoll... Ha érdekli, szívesen elmesélhetem a történetét.
(Az autóbuszjegy emlékeztetett erre a históriára.)
Jean B. zenekritikust lapja Salzburgba küldte az ünnepi játékokra. St. Wolfgangban bérelt szobát és esténkint autón ment át Salzburgba. St. Wolfgangban, a szállodában megismerkedett egy nagyon szép nővel Sétálgattak, csevegtek, csónakáztak, flörtöltek. Salzkammerguti flört volt. Majdnem szerelem. Talán több is, mint szerelem: művészlelkek találkozója. Két hétig szórakoztak együtt, de a gyönyörű szőke hölgy sohasem kísérte el a zenekritikust Salzburgba. Imádta ugyan a zenét, de valahányszor meghívták, hallgassa meg az »Egyiptomi Helénát« vagy »Figaro házasságát«, kitérő választ adott. Augusztus derekán történt. Egyik este, amikor nem volt nagy hangverseny vagy operaelőadás, a zenekritikus szabad volt. Csónakba ültek és romantikáztak a tavon.
— Hajnalban utazom — mondta a szőke hölgy. — Jean ne felejtsen el... Maga író... Csak egy módon tudom elérni, hogy ne sorozzon egyszerű emlékei közé: magának adom ezt a töltőtollat. Mindig ezzel írjon és akkor eszébe fogok jutni...
Másnap Jean egyedül csónakázott a nagy hegyek között elterülő tó vizén.
Múlt az idő. Hónapok múlva egy világhírű karmester Parisba érkezik és Jean főszerkesztője a Hotel Scribe halljába küldi a zenekritikust, a karmester sajtófogadására. A híres muzsikus megjelenik és leül az újságírók közé. Azok előveszik jegyzetfüzetüket, ceruzájukat és tollakat ... Jegyeznek...
A nagy karmester sok szép dolgot mond a zenéről, karrierjéről. Egyszerre csak elakad a szava. Felkel karosszékéből, odalép Jeanhoz, rámutat a tollára s halkan kérdezi:
— Szóval ön az?
Jean felnéz rá és bólint:
— Én vagyok...
Többé nem esett szó a tollról, amely a híres karmester tulajdona volt, nem beszélgettek a híres karmester feleségéről sem, aki a tollat Jeannak ajándékozta ...
Milyen kicsi a világ.

Világ újság 1947 szeptember