Kosztolányi Dezső: Ember és világ

Töltőtollam halálára

Egy augusztusi napon vettem, még a békében, pontosan harmincegy esztendeje. Emlékezem, fehér nyári ruhát viseltem akkor, rozsdabarna nyakkendőt s amíg hazafelé mentem az alkonyaiban, megnyúlt árnyékom elrajzoltan és valószínűtlenül libegett előttem az aszfalton, a lilás párázat porában. Zsebemben pedig ott nyugodott az új töltőtoll, papírtokjában, vattába ágyazva, mint csecsemő a bölcsőjében. Alighogy hazaértem, kicsomagoltam, odafektettem jobb hüvelykujjam és nagy ujjam közé, ahhoz az íróbütyökhöz, mely hivatásom egyetlen maradandó kitüntetése, emléke és testi rendellenessége. Barátkoztam vele. Vonalakat húzogattam, lefirkáltam többször egymás után a nevemet, azt a tizenhárom betűt, mely szerencsétlen számával születésem óta szerencsésen jellemez engem magam és a világ előtt. Olyan volt ez, mint holmi bemutatkozás. A töltőtoll tudomásul vette, hogy így hívnak s kezesen rajzolta személyiségem fogalmi jegyét vékony és mégis árnyalt betűivel. Szoktattam magam a töltőtollhoz s a töltőtollat magamhoz. Boldog pillanatok voltak. Ekkor barátkoztunk össze. - Csakhamar beláttam, hogy soha még gyár nem gyártott olyan töltőtollat, mely annyira megfelelt volna idegrendszeremnek, vérem lüktetésének, lélegzetvételemnek, mint ez. Minden időben egy tucat töltőtollat tartogattam a fiókomban merő idegességből, hogy ha írás közben elfáradnék az egyikkel, akkor egy másikat vehessek elő s váltott lovakkal érkezzem a célhoz. De a többiekkel már egyáltalán nem törődtem. Állandóan ezt használtam. Vele írtam meg öt regényemet, többszáz versemet, elbeszélésemet, cikkemet és sokezer levelemet, de ezt kaptam kezembe akkor is, amikor aláírásomat kérték figyelmes gyűjtők, vagy az adóintések kevésbbé figyelmes kézbesítői. Annyira egyek voltunk, hogy nem is tudtuk, ki dolgozik: ő-e, vagy én.

   Egy téli éjszakán - tíz éve lehet ennek - észrevettem, hogy nem megy a munka. Fölkeltem íróasztalomtól, le-föl sétálgattam, olvastam érlökésemet, hőmérőt dugtam a hónom alá, mert azt hittem, lázam van. Kiderült, hogy nem én vagyok beteg, hanem a töltőtollam. Az folyton botladozott, ugrált a papíron, nyugtalanul ide-oda hánykódva. Másnap elvittem a műszerészhez. Maga elé- fektette az asztalra, egy villanylámpa éles sugárkörébe, majd azzal a döbbenetes merészséggel, mellyel a sebészek hirtelenül fölnyitják szervezetünket, szétszedte érrendszerét, lecsavarta gumi-szívókáját, mely a szív szerepét betöltve tintát szivattyúz testébe, valamit igazított rajta itt és ott és mosolyogva átnyújtotta. Megnyugtatott, hogy minden rendben. Később még egyszer-kétszer ki kellett cserélnie a tollát is, mert irídiuma elnyűvődött. Csak azt kötötte lelkemre, hogy ezután egy kissé kíméljem és gondozzam s minthogy annyit robotol szegény, hetenként egyszer langyos vízzel öblögessem ki... Kitűnő szerszám - biztatott - elél a töltőtollak legvégső korhatáráig.

   Komoly betegsége ebben az évben kezdődött. Egyszer csak könnyezett. Én éppen egy vidám történetet írtam vele, de töltőtollam, mint azok az idő előtt megrokkant öregemberek, akik minden ok nélkül sírnak, humoromat teljesen fitymálva, egy kövér könnycseppet pottyantott kéziratomra, majd ismét egyet. Ettől megriadtam. Csak nem aggkori végelgyengülés? Néhány hétig reménykedtem. Nemsokára egy versem írása közben azt hallottam, hogy mindenféle gyanús és alattomos neszt is ad, serceg, sóhajt és mélyen felköhög hurutos tüdejéből. ?Azonnal kocsira szálltam és a műszerészhez hajtattam. Fehér köpenyben, udvariasan fogadott. Nagyítóüveggel szemlélte, hosszan és némán. Közben magyarázgattam neki, hogy nyilván ismét valami jelentéktelen baja lehet, - nátha, vagy meghűlés - hiszen a tokja még ép, alig kopott s a kupakja is csak oldalt van valamicskét elcsempülve. Erre azonban ő már nem felelt semmit. Nem is mosolygott. Reám tekintett. Úgy tekintett reám, mint aggódó rokonokra az az orvostanár, aki egy nyolcvanhétéves ag?gastyánnál érelmeszesedést, szívbillentyű-elégtelenséget és kétoldali tüdőgyulladást észlel. Bizonyos szomorú részvéttel, de bizonyos kaján-hetyke szigorral is megkérdezte tőlem, mikor vásároltam.

   - Hát igen, -  bólintott - igen, kérem - s visszaadta. Én még három napig dolgoztam vele. Múltkor aztán, amikor egy hosszabb értekezésre noszogattam, elhördült s szemem láttára hányni kezdte vérét, az ő zöldtinta-vérét, mind elém okádta, egyet még nyekkent s vége volt. Megindultál! pillantottam rá. Gép volt. de lélek is volt, szellemi munkás. Utoljára megadtam neki azt a tisztességet, hogy belecsavartam kéziratomba, mint szemfedőbe, visszahelyeztem papírtokjába, melyben annakidején hazahoztam s utasítottam a cselédet, hogy reggel kíméletesen nyújtsa át a szemetesnek.
   Most nincs többé.
   De valahányszor írok, még rá gondolok. Tartalékomból előkerültek a régóta parlagon heverő, pihent töltőtollak, melyeket ezután huzamosabb munkára fogok be. Ezek is hozzásimulnak az ujjaimhoz, igyekeznek teljesíteni kötelességüket. Fürgén szántják a papirost. Olykor, szerencsés-ritka pillanatokban velem röpülnek az önkívület egébe is. Mégis minden áldott nap eszembe jut az öreg töltőtoll, mely a koporsóvá kinevezett papírtokjában hever valahol a szeméttelepen. Ilyenkor az utódai, melyek helyettesítik, hirtelen elakadnak a mondat közepén, egy percig vesztegelnek, mint azok a vonatok, melyek világhíres nevezetességeket gyászolnak s haláluk évfordulóján az ország egész területén egyszerre megállnak a síneken, ott, ahol éppen vannak, alvó pusztákon, ligetek vagy disznóhizlalók mellett, zúgó nagyvárosok házfalai között, hogy némaságukkal és mozdulatlanságukkal emlékeztessenek bennünket azokra, akik már eltűntek.
   Így tart ez egy darabig. Később bizonyára őt is elfelejtem majd, mint annyi más mindent a világon.

Kosztolányi Dezső