Robbanó töltőtoll

Sok újságcikk jelent meg 1942 után az érintésre felrobbanó töltőtollakról. E tollakat állítólag repülőgépekből szórták le a háború idején ellenséges területekre. Az utolsó egy 2012-es, a Magyar Nemzetben megjelent cikk elemzi, léteztek-e egyáltalán ilyen fegyverek. Tárgyi emlék nem maradt fenn, annál több történet és legenda. A témával kapcsolatos újságcikkeket összegyűjtve kaphat képet az olvasó, mennyiben volt propaganda és mennyiben valóság a robbanó töltőtoll. .

Bővebben: Robbanó töltőtoll

Montblanc a Balatonban

Így nézne ki a Balaton, ha a távolban nem a Badacsonyt, hanem a Montblanc hegyet látnánk. Ez már csak azért se lenne lehetséges, mert a Montblanc nem vulkanikus hegy. Hasonlóan sajátos kombináció született a magyar töltőtoll gyártó szövetkezetnél az ötvenes-hatvanas évek körül: a töltőtoll kupakjának a vége Montblanc, a többi része Balaton, a hegye pedig amerikai. Annyiban is eltér a többi magyar gyártmányú tollaktól, hogy a szívószerkezete nyomógombos.

Bővebben: Montblanc hangulatú Balaton töltőtoll

Kosztolányi Dezső: Ember és világ

Töltőtollam halálára

Egy augusztusi napon vettem, még a békében, pontosan harmincegy esztendeje. Emlékezem, fehér nyári ruhát viseltem akkor, rozsdabarna nyakkendőt s amíg hazafelé mentem az alkonyaiban, megnyúlt árnyékom elrajzoltan és valószínűtlenül libegett előttem az aszfalton, a lilás párázat porában. Zsebemben pedig ott nyugodott az új töltőtoll, papírtokjában, vattába ágyazva, mint csecsemő a bölcsőjében. Alighogy hazaértem, kicsomagoltam, odafektettem jobb hüvelykujjam és nagy ujjam közé, ahhoz az íróbütyökhöz, mely hivatásom egyetlen maradandó kitüntetése, emléke és testi rendellenessége. Barátkoztam vele. Vonalakat húzogattam, lefirkáltam többször egymás után a nevemet, azt a tizenhárom betűt, mely szerencsétlen számával születésem óta szerencsésen jellemez engem magam és a világ előtt. Olyan volt ez, mint holmi bemutatkozás. A töltőtoll tudomásul vette, hogy így hívnak s kezesen rajzolta személyiségem fogalmi jegyét vékony és mégis árnyalt betűivel. Szoktattam magam a töltőtollhoz s a töltőtollat magamhoz. Boldog pillanatok voltak. Ekkor barátkoztunk össze. - Csakhamar beláttam, hogy soha még gyár nem gyártott olyan töltőtollat, mely annyira megfelelt volna idegrendszeremnek, vérem lüktetésének, lélegzetvételemnek, mint ez. Minden időben egy tucat töltőtollat tartogattam a fiókomban merő idegességből, hogy ha írás közben elfáradnék az egyikkel, akkor egy másikat vehessek elő s váltott lovakkal érkezzem a célhoz. De a többiekkel már egyáltalán nem törődtem. Állandóan ezt használtam. Vele írtam meg öt regényemet, többszáz versemet, elbeszélésemet, cikkemet és sokezer levelemet, de ezt kaptam kezembe akkor is, amikor aláírásomat kérték figyelmes gyűjtők, vagy az adóintések kevésbbé figyelmes kézbesítői. Annyira egyek voltunk, hogy nem is tudtuk, ki dolgozik: ő-e, vagy én.

Bővebben: Kosztolányi Dezső: Ember és világ (töltőtollam halálára) - 1913

A naplóírásról
(személyes történet)

Nem találtam statisztikai adatot arról, a naplóírás szokása mennyire kopott meg az elmúlt években, évtizedekben, de a digitális korszakban a klasszikus levélírás a posta statisztikái szerint erősen visszaesett. A szerelmes vagy családi levelek legfeljebb digitális formában maradnak meg. A naplóírás egy belső levelezés, egy párbeszéd azzal az önmagunkkal, akik voltunk egykor és azzal, akik leszünk. A naplóbejegyzések egyfajta állapotvektorai az életünknek. Egy korszak naplójegyzeteit egy ponthalmaznak tekinthetjük, ami kijelöl egy irányt, és annak képzeletbeli meghosszabbításából következtethetünk arra, hogy merre tartunk. Másrészt a jelen állapotunkat is áttekinthetőbbé teszi, tagolja a kuszának tűnő gondolatainkat. Jobb esetben a naplónk visszaolvasása közben döbbenünk rá összefüggésekre. Ezzel kapcsolatban leírok egy személyes történetet.

Bővebben: A naplóírásról (személyes történet egy isteni álomról)