Kézírás a könyvnyomtatás után
Rövid írásom ihletője a Szépművészeti Múzeumban látható kiállítás. El Greco néhány festményén találkozhatunk a korabeli kézírás kellékeivel, valamint alkalmunk van megfigyelni egy lapszélen a mester kézírását is. A képek láttán merült fel bennem a kérdés, hogy a nyomtatás feltalálása után a kézírásnak milyen lehetősége volt fennmaradni a XV-XVI században. Meglepő módon nagyot lendített rajta! A nyomtatás feltalálása a 15. század közepén drámai hatással volt a könyvek előállításának és fogyasztásának módjára, ezzel együtt pedig az írástudók társadalomban betöltött szerepére.
Miközben a könyvnyomtatás gyorsan elterjedt, az üzleti, jogi és pénzügyi tranzakciókban használt dokumentumokat továbbra is kézzel írták. Ahogy a középkori írnokok eltűntek, a reneszánsz gazdasági és társadalmi átalakulása következményeként (Itáliából kiindulva) tömegesen jelenjentek a kézírás tanárai (írásmesterek), és a nyomtatás feltalálása lehetővé tette, hogy olyan kézikönyveket adjanak ki, amelyek egyrészt elősegítik a tanulókat az írás gyakorlásában, másrészt "egységesítette" a kézírást, elősegítve annak általános használatát.
Ezek a "másolókönyvek" nemcsak mintául szolgáltak a másoláshoz, hanem arra is, hogy a mesterek munkáját népszerűsítsék, és jóval a városok és országok határain túl is garantálják hírnevüket. Itália ezen a téren (mint sok más területen is) előfutár volt. A cancellareca (dőlt / kancelláriai kéz) és a kurzívabb "olasz kéz" hamar elcsábította az írástudókat. E könyvek egész Nyugat-Európában befolyásolták a kézírás fejlődését, és sikerük számos írómestert inspirált egészen a 20. századig.
Az első írásmásoló könyveket fametszetű lemezekről nyomtatták. A módszer közepes eredményt adott, az írásmesterek tisztában voltak azzal, hogy a finomabb részletek reprodukálására a korabeli technika nem volt képes. Betűterveiknek viszonylag egyszerűnek kellett maradnia, és másolókönyveik csak a különböző ábrázolt írásmódok alapelveit közvetítették. A metszők azonban 1500-as évek végéremár képesek voltak szinte bármilyen betűformákat reprodukálni rézlemezeken, és maguk a másolókönyvek is követték az új technikákat, finomodni kezdtek. E kiadványoknak hála a kézírás - a könyvek elterjedésével párhuzamosan - egyre népszerűbbé vált.
A legkorábbi nyomtatott könyvek távolról sem szorították ki a kéziratot, hanem a legkorábbi írnokoknak és tulajdonosoknak kellett "kiegészíteniük" őket nagy rubrikázott nagybetűkkel és más navigációs segédletekkel, beleértve az oldalszámokat is. A margók méretét és a sorok közötti teret is a középkori kéziratokhoz hasonlóan a könyv rendeltetésének megfelelően számították ki, hogy az olvasók hozzáadhassák jegyzeteiket.
Ilyen, El Grecotól származó „széljegyzetet” láthatunk a kiállításon is (fotó tőlem):
Visszatérve a festményekre, mindenképp ajánlom a kiállítás megtekintését, hiszen egy rendkívüli festő képeivel találkozhatunk. Bár XVI. - XVII. században járunk, a festő képi világa sok esetben egészen meghökkentően modernnek tűnik (lásd az alábbi képet, ami akár a XIX. század végén is készülhetett).
A saját korában is érték kritikák El Grecot, a XIX. századig legjobb esetben is a művészettörténet mellékvágányán álló, jelentéktelen festőnek, a legrosszabb esetben pedig őrültnek bélyegezték. A sikerhez pár évszázadot kellett várnia a mesternek. El Greco a bizonyíték arra, a művészet soha nem rögzült az idővonal egyetlen pontjához, hanem folyamatosan ingadozik a múlt és a jövő, sőt az időbeliség és az örökkévalóság között, miképpen a kézírás is.
